Dr. Remete László: A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár története (Budapest, 1966)
Nyilvános könyvtárhálózat alapítása (1910-1914)
sal kapcsolatos) levelet őrzi, melyek közül az utolsók 1914 május—júniusban kelteződtek.1 A bibliográfia a korrektúrákig jutott el. Dienes László 1914 nyarán még elküldhette a Brüsszelből érkezett és kijavított korrektúrákat, de következő csomagváltásra már nem kerülhetett sor, mert 1914 augusztusában Belgium német megszállás alá került. Végül még egy, mai szemmel nagy jelentőségűnek ígérkező, de az első világháború kitörése miatt szintén félbemaradt kezdeményezésről: a könyvtár 1913-as „Értesítő”-jének márciusban megjelent száma (99. hasáb) azzal a felhívással fordult a nagyközönséghez, hogy mindazok, akik Budapest múltjára vonatkozó adatokkal rendelkeznek, juttassák el ezeket a fővárosi könyvtárhoz, mert az intézményben „megelőző munkálatok folynak Budapest könyvészetének összeállítására.” Nem volt fővárosi könyvtári kiadvány a Kőhalmi Béla, Szabó Ervin jeles munkatársa által 1913 májusában indított „Könyvtári Szemle” című folyóirat, története mégis sok szempontból összeszövődött a fővárosi könyvtár történetével. A folyóiratot a Lantos-cég adta ki. A lap szerkesztője, Kőhalmi Béla Szabó Ervinhez hasonlóan agitátora lett az elmaradt hazai könyvtárügy forradalmi megújításának. Az 1913-tól 1917-ig megjelent Könyvtári Szemle szerkesztőjén kívül a munkatársainak jelentős része is a fővárosi könyvtár gárdájából került ki. Hasábjain Szabó Ervin és Kőhalmi Béla mellett Madzsar József, Dienes László, Braun Róbert, Pikier Blanka, Váradi Irma, a könyvtár szolgálatába 1917-ben lépett Szigeti Gabriella, Szauder Erzsébet, vagy a rövidebb ideig ott működő Gárdonyi Albert, Niklay Péter, Benze Adolf és mások nevei szerepeltek. A folyóirat szelleme kifejezetten haladó volt, de a szerkesztőség a konzervatív beállítottságú szakemberek cikkei elől sem zárkózott el. A könyvtáron kívül álló szerzők névsora is szemlélteti, hogy hasznos cikkeiket szerzőjük világnézetétől függetlenül adták közre a Könyvtári Szemlében: a lapban szót kapott például Hóman Bálint, Fe- renczi Zoltán, Gulyás Pál, Lukinich Imre és más konzervatív, vagy éppen szélső reakciós szakember. A Könyvtári Szemle többi munkatársai közül ki kell emelnünk Zubolyt (Bányai Elemért), a kiváló haladó publicistát, Király Györgyöt, a magyar középkori irodalom kitűnő ismerőjét, Kner Imrét, az akkori szellemi élet ismert képviselőinek neveit. A legszorgalmasabb segítőtársak azonban mégis a fővárosi könyvtárból kerültek ki. Kőhalmi Béla egy helyütt felemlítette, hogy maga Szabó Ervin rendszeresen eljuttatott hozzá „emlékeztető cédulákat”, ha ismertetésre érdemes cikkel, tanulmánnyal találkozott. Mégsem a személyi kapcsolat volt a fontosabb, hanem a szellemi kötelékek, amelyek a lapot az intézményhez fűzték. A Könyvtári Szemle, nemcsak szakemberekhez és a fővárosi könyvtár olvasóihoz szólt, mint az eddig bemutatott kiadványok, hanem általában az olvasókhoz, emellett a könyvgyűjtőkhöz, bibliofilekhez. A könyvbarátok széles táborának fóruma kívánt lenni és eszköze a magyar könyvtárpolitika megreformálásáért folyó küzdelemnek. Szabó Ervin ismerte a lap programját, éppen ezért annak első számában a szerkesztőség előzetes körkérdésére (melyet olyan konzervatív szakemberekhez is eljuttattak, mint Ferenczi Zoltán, Gulyás Pál és mások) válaszolva, többek között így írt: „Kevesen vannak, akiknek a számára a Könyvtári Szemle sikere szinte személyes elégtétel volna, s e kevesek közé szeretném magamat is számítani. Néhány esztendeje próbáljuk megértetni azokkal, akiknek a könyvekhez és könyvtárakhoz közük van, hogy valami novum készülődik ezen a téren: az olvasók tízezreinek egybeforrása közszükségletük tekintetében. A «műveltek» és a "műveletlenek», a gyűjtők és kutatók egyformán jó könyvekre vágynak.”2 Szabó Ervin tehát úgy látta, hogy a lap a művelődés demokratizálódásának hirdetője lesz, a tömegek színvonalban is megnövekedett olvasási igényének szószólója. A színvonalas, ugyanakkor olvasmányos, érdekes stílusban szerkesztett Könyvtári Szemle valóban missziót teljesített, új szint honosított meg a szakirodalomban, arccal az akkori jelen felé fordult, de ez nem járt együtt a múlt értékes örökségének elhanyagolásával. A múlt feltárásában is hézagot töltött be, de ezt is új módon végezte. Amíg a Magyar Könyvszemle, a hivatalos könyvtártudományosság 1876 óta megjelenő lapja számára a magyar könyvészet múltja, főként a középkort jelentette, addig a Könyvtári Szemle az egyházi és főúri könyvtárak helyett a XVIII. századtól alakuló magyar polgári könyvtárak történetének úgyszólván felszántatlan területéről hozott cikkeket. A lapban egyébként aránylag kevés volt a történeti tárgyú munka, annál sűrűbben foglalkozott a könyvtárügy aktuális problémáival. így például Kőhalmi Béla hívta fel a figyelmet a Magyar Könyvszemle 1913—1914-es folyamaiban egy kurrens nemzeti bibliográfia szükségességére, miután pedig a 1 A Szabó Ervin—Dienes László és Ernest Solvay—Dániel Warnotte közti levelezést 1. Irattár. Levelezés 1910—1914. 2 Könyvtári Szemle 1913. május 20. p. 3. 105
