Katsányi Sándor: A főváros könyvtárának története 1945-ig (Budapest, 2004)
Előszó
Előszó 13 1904. október 15-én nyitotta meg kapuit a nagyközönség előtt Budapest új, pontosabban két elődjéből újjászervezett könyvtára. Kerek száz év távlatából visszapillantva, óhatatlanul ünnepi fénytörésben jelenik meg előttünk ez a pillanat. Mit sem von le az esemény szimbolikus jelentőségéből, ha tudjuk, hogy a valóságban csupán egy tizenhat férőhelyes olvasókabinet ajtói tárultak fel az egyelőre gyér érdeklődést mutató publikum előtt, avatóbeszédek és egyéb külsőségek nélkül. A szerény kezdeteket híven tükrözi az a levélrészlet, amelyben az aktusról az új könyvtár egyik szakalkalmazottja - ketten voltak összesen - mintegy két hét elteltével tudósítja az ekkor Párizsban időző munkatársát: „Az igazgató úr óhajára október 15-én megnyitottuk a könyvtárt, illetőleg levettük a 'zárva van' cédulát az ajtóról, s azóta egy és más kutatóval is van dolgunk." A levél feladóját Gárdonyi Albertnek hívták, a címzettet pedig Szabó Ervinnek. Pályakezdő tudományos szakférfiak voltak mind a ketten. Előbbi tíz év múlva már a főváros levéltárát irányította, utóbbi pedig hamarosan a könyvtár igazgatói székébe került. Szabó Ervinnek csak rövid, betegségektől és csalódásoktól terhes életpályát engedett a sors, mégis ez idő alatt sikerült leraknia a fundamentumait annak a könyvtárnak - annak az egész fővárost behálózó könyvtári rendszernek -, amit a mai Magyarországon a legtöbb olvasó vesz igénybe, s ami jó ideje már méltán viseli az ő nevét. Az 1904-ben megnyitott könyvtár nemcsak méreteiben, hanem a rábízott feladatokban is eltért utódjától. Közigazgatási, közgazdasági és várostörténeti szakkönyvtárnak szánták, leginkább a szakszerű városvezetéshez szükséges ismeretek összegyűjtésére volt hivatva. Bármilyen hatalmas léptekkel haladt ugyanis a modem nagyvárossá fejlődés útján akkortájt Budapest, vezetése nem az elsők között, és nem is éppen könnyen szánta el magát ennél szélesebb nyilvánosság művelődési igényeire szabott, mi több: ezen igények felkeltésére is alkalmas közkönyvtár alapítására. Eltartott egy ideig, amíg a városatyák közül a messzebbre tekintők belátták, hogy a városi nyilvános könyvtár majdhogynem olyan kommunális szolgáltatás, mint a vízhálózat vagy csatornarendszer. Az első világháború előtti években ugyan egy pillanatra úgy tűnt, hogy a „községi" (mai szóval: önkormányzati) politika hirtelen felgyorsult reformja a művelődés- és benne a könyvtárügy terén is felszámolja a lemaradást. Nem így történt: még hosszú, küzdelmes, vargabetűkkel teli út várt a könyvtárra az első hőskorszaktól napjainkig. Nagy ívű szakmai koncepciók és sikertelenül erőltetett utópiák, bátor nekilendülések és kínos kompromisszumok - mindezek mögött pedig könyvtárosok nemzedékeinek végtelen türelmet, gondosságot, szakmai tisztességet és emberszeretet követelő mindennapi munkája formálta a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárat olyanná, amilyennek ma ismerjük.
