Katsányi Sándor - Tóth Gyula: A főváros könyvtárának története 1945-1998 (Budapest, 2008)
Katsányi Sándor: Koalíciós évek a politikában és a könyvtárban 1945-1948
KOALÍCIÓS ÉVEK A POLITIKÁBAN ÉS A KÖNYVTÁRBAN 1945 -1948 Nagyot fordult a magyar társadalom sorsa 1945-ben, s erre a sorsfordulóra a Fővárosi Könyvtár - melynek története már korábban is talán minden más magyar könyvtárnál szorosabban kapcsolódott a társadalom változásaihoz - élénken reagált. Az ostrom elmúltával a pincéből előjövő budapestiek előtt két kérdés állt: hogyan lehet a romokat eltakarítani, az életet elkezdeni. És: hogyan tovább? - A romok eltakarításának és az alapvető szolgáltatások megindításának szükségességével mindenki egyetértett, a „hogyan tovább" kérdésére különböző válaszok születtek. így volt ez a Fővárosi Könyvtárnál is. A harcok alatt súlyosan megsérült, de állva maradt a Wenckheim-palota, a fiókkönyvtárak nagy többsége siralmas, de helyrehozható állapotban vészelte át a harcokat; az első erőfeszítések a mielőbbi helyreállításra irányultak, mindenki egyetértésével. Korántsem volt ilyen egyetértés a „hogyan tovább" kérdésében, s az ezzel összefüggő másik meghatározó kérdésben: Mi az, amit a múltból fel kell számolni, mi az, amit meg lehet és kell tartaniő A megőrzés-felszámolás kérdése egyaránt érintette a könyvtár kialakult szakmai hagyományait, állományát és személyzetét. A problémák eleinte nem annyira a Központi Könyvtárnál jelentkeztek, kézenfekvőnek látszott, hogy annak, mint tudományos könyvtárnak részt kell vennie az ország fizikai-szellemi újjáépítésében, sokkal inkább az ideológiai változásoknak jobban kiszolgáltatott hálózatban. Ennek szerepét az ország újonnan formálódó szellemi életében a könyvtárosok különböző világnézetű csoportjai eltérően ítélték meg. A könyvtárosok tábora ugyanis a háborút követő személycserék következtében igen heterogénné vált: az ostrom utáni hónapokban a szabad mozgástérhez jutó pártok igyekeztek híveiket pozíciókba juttatni. A Fővárosi Könyvtárban a könyvtárosok három karakterisztikus rétege alakult ki:- a régi gárda, a két háború közötti időszakban már itt dolgozók;- az egykori Szabó Ervin-i gárda 1919 őszén elbocsátott és most visszatérő tagjai;- az 1945 elején a könyvtárba helyezett, nem könyvtáros értelmiségiek. A három csoport közül a Szabó Ervin-i iskola tagjai rendelkeztek a legnagyobb befolyással, s akaratuk érvényesítési tere évről évre nőtt, ennek következtében a könyvtár válasza a kor kérdéseire szakmailag a modernizáció volt, politikailag a (más-más formában elképzelt) szocializmus kiépítésének könyvtári szolgálata. A könyvtár optimista időszaka volt ez: mindenki terveket szőtt és bizakodott. A hangsúlyok azonban még az egykori Szabó-iskolán belül is eltértek: Dienes László és Kőhalmi Béla a kor kihívásaira egy modern, jól működő társadalomtudományi szakkönyvtár megteremtésével kívántak válaszolni, Solti Andrásné Szigeti Gabriella a kommunista ideológiának maximálisan megfelelő fiókhálózat létrehozásával. A koalíciós évek Fővárosi Könyvtárának története kettős arculatot mutat: a Központi Könyvtár lépésről lépésre történő korszerűsödése egyfelől, másfelől pedig a hálózat elmozdulása a „kispolgári"-ból a „szocialista tömegkönyvtár" irányába. Ez a kettős mozgás határozta meg a könyvtár 1945 és 1948 közötti történetét.
