Ady Endre Budapestje (Budapest, 1977)
"Vidéki nézetek" - Budapestről
És hagyján, hogy ez így történt. Végre is a fővárosi egyetemre a vidékről, a budapestiek szerint: alacsony színvonalú vidékről tódul föl az a bizonyos ifjdság, mely a lóverseny-szineket bevitte a mi legmagasabb értéké műtárla- tunkba. Még az is megjárja botlásnak, hogy a képzőművészeti társulat egy tisztviselője, a maga ízlése szerint is, egy kis köröz vényre jegyzett hozzájárulás révén is megengedte az asztaltársaságnak az asztal fölött való tréfás ötletnek is rossz képkoszorúzást. Hanem, hogy aztán a társulat igazgatósága is összeült és három szóval kettő ellen azt a határozatot hozta, hogy a koszorúkat ott kell hagyni, ahova az asztaltársaság tette, már engedelmet kérünk, ez a gondolkozás, a helyes tapintat, a jó rend színvonalának olyan mélységes lefokozása, amelyen csak csodálkozni és fölháborodni tud a jó, az igénytelen vidék. Mert a vidék úgy gondolkozik erről a dologról, hogy a képzőművészeti társaság és a Szemere-asztaltársaság nem azonosak és nem összetartozók. Ha tehát a képzőművészeti társaság a magyar művészeket tárlatra hívja meg és a magyar művészek elküldik a festményeiket a csarnokokba, ezeket a festményeket befogadja és értékük szerint elhelyezheti, ha úgy tetszik: különös dísszel is elhelyezheti a képzőművészeti társaság, de más senki nem avatkozhatik aztán abba, hogy az egyik vagy másik festmény a tárlat rendezői által ráakasztott bársony-drapérián kívül még külön díszt is nyerjen: koszorút, vagy szalagot, babért vagy vöröshagymát. Mert, tovább fűzve a mi vidéki nézetünket, ha a sokszor említett asztal- társaságnak joga van arra, hogy babérkoszorút helyez egyes festményekre elismerésül, ugyanazon a jogon viszont más képekre, a nem tetszésének, e megbotránkozásának jeléül elhelyezhetne hagyma-koszorúkat. És ami joga van egy asztaltársaságnak, ugyanazzal élhet a másik asztaltársaság és valamennyi az ösz- szes fővárosi, sőt talán vidéki asztaltársaságoknak valamennyi tagja is, tehát a tárlatnak minden egyes látogatója. Más szóval, ha a képzőművészeti társulat igazgatóságának három tagja a maga nézetét tovább is érvényesíteni tudja: a tárlatokon fogjuk láthatni a meg- elevenülő kritika teljes flóráját. Akinek hogy tetszik a kép, vagy a szobor, szabadon felékesítheti azt ibolyával, kikiriccsel, hagymával, fügével, sárgarépával és gombafüzérekkel. És ha még érthetőbben ki akarná fejezni a közönség a maga "tárgyi" bírálatát, a különböző növényzetekből szerkesztett koszorúkra ráköthet nemzeti szinű, családi szinŰ, avagy fekete-sárga, esetleg szerb, román, horvát, amerikai szinŰ szalagokat is, persze tetszés szerinti fölirásokkal, melyekben megdicsőíti, vagy legazemberezi a festőket, kik a képzőművészeti társulat legújabb szabású oltalma alatt viszik be a műveiket a képzőművészeti csarnokba, helyesebben: a vásárcsarnokba. íme, ezt jelenti a társulati igazgatóság többségének türelmi határozata, melyet azonban nem tekinthetünk a képzőművészeti társulat utolsó szavának. A képzőművészeti tárlat külső, laikus körökből eredő megdicsőítésének és megbélyegzésének először, megkísértett rendszerével szemben állást kell foglalnia a társulatnak. Ha ezt nem teszi, neveteég tárgya lesz itt vidéken is, ahol már is kellemetlen megjegyzések hangzanak a képek képtelen koszorúzásáról és arról, hogy nagy és értékes művészek önmegalázás nélkül leszerelhetik-e jóízlé- süket az ízléstelenség terrorizmusa előtt? NN 1901. november 23. ÖPM II. Bp. 1955. 292-294. 1. Nt.
