Ady Endre Budapestje (Budapest, 1977)

"Budapest… végső földülésemben megtámasztott"

Szoknyásak, megint megcsillogtatok,

Hjh, hány tavaszkor csillogtatok meg már?

S hajh, hány tavaszkor csillogtok ti meg még?

Ilyenkor mindig mintha legény lennék l5jra és újra

Előttem egy sereg öreg szatir Tavaszi sípját fújja.

Kocsim röpül, uj és uj asszonyok,

Süt a februári Nap:

Őh, asszonyok, be megcsillogtatok.

Ny 1914. március 1.

Az utolsó hajók. 1923.

ÖV I. Bp. 114-115. 1.

42

LEGENDÁK KIS LEÁNYOKRÓL

I.

A NAGY HÁZ

Mikor az Ősz ráismert uj és méltó fiára, kiakolbólitotta ot a Városból, de lígy, hogy a Város lármája még olykor-olykor meg-megcsiklandozhassa jóllakott füleit. Ez az embei» nem vándorolt messzire, de közeire sem, ködös volt akkor szeptember-vég, s befogadta a Ház, kriptás, különös nagy épület.

S az ember, ki perzselő, nyári asszonyok segítségével lett az Ősz gyámoltja és fia, ujjongott a Házban, gyermekeskedett és sokat kacagott.

De hiszen ez a város Budapest volt, az Ősz megtalált fia én voltam, Párizs után és minden után (így hittem), csak a Ház, a Ház nem jut jól az eszembe. Tornyos volt, sok szobájú, a legmagasabb felhők is leszállingóztak a kedvéért, s mikor nagy kertjében késői virágokért botorkáltam, egy-egy deres őszirózsával nagyobb felhődarabot vittem a szobámba a szobámnál.

Különben is gyönyörű lehetetlenségek közepette éltem, szép elhatározással és határozással, hogy én voltaképpen már nem is élek. Elmai'adtak éntőlem Ézsiás női, a fölfuvalkodottak és fölemelt nyakúak, akikért olyan nagy és heves léptekkel és gesztusokkal szaladtam az Ősz karjaiba. Bizony e nyári nők azóta is szemekkel pillognak, ide s tova poroszkálva járnak, és lábukkal nagy zengést- bongást csinálnak, de nekem már: nem.

52