Ady Endre Budapestje (Budapest, 1977)
"Budapest… végső földülésemben megtámasztott"
miért hallatom és még mindig az én szepegő, rekedt szavamat? Ehhez nyilván köze van Budapestnek, sőt ez majdnem egészen Budapest felelőssége, s ha sok szomorúbb és fontosabb oka is volt, nem utolsó oka e mai estének, hogy bűntársaimmal akartam szembe állni. S az én bűntársaim között, kik részben megjelentek itt az én vakmerő meghívásomra, nem azok a legkriminálisabbak, akik kevesen, velem voltak a már Ady-ügynek nevezhető, kétségbeesett kezdésü pör legelején. • • e • Most ők viseljék, ők a rossz taktikusok, ők viseljék rossz hadviselő bííneik terhét, mikor a már-már agyonüzött ember ő általuk ott tart, hogy meg meri hívni mindazokat, akik róla tudnak. Budapest, melyet ki akartam kerülni, s melybe Párizson át s csak félig érkeztem meg, ez a Budapest, mely mégiscsak Magyarország, mert ez az egyetlen építmény ebben az országban, amiből lehet valami, s amire lehet emeleteket rakni, végső földülésemben megtámasztott. Ez: úgynevezett erkölcsi diadal, mert én póz nélkül, orvosok nélkül és ravaszkodások nélkül is tudom, hogy nagyon-nagyon hamar el fogok menni nemcsak' Budapestről, de arról a planétáról is, melynek egyik szép és gyarló, emberi szállása Budapest. Ha ez csupán csak neuraszténiás érzés vagy képzelődés, akkor se jó, s én egy ellenségemnek, sőt egy barátomnak se kivánom, de valamire mégis jó. Hogy én először és talán utoljára hálásan hajoljak meg azok előtt, akik szeretnek, olvasnak, tartanak, s azok előtt akik meggyőződés nélkül is elfogadnak, s főképpen azok előtt, akik meggyőződéssel utálnak, elhallgatnak, vagy csattanó- an pofoznak. S ez a becsületes és talán orvosilag is igazolható sejtésem, hogy úgyse látjuk többé egymást, mentsen ki legelőször is vakmerőségemért, hogy én Önöket ide hívtam, hogy én Önökhöz szólni merek. Mert tudniillik: itt Budapesten egy Roda-Rodának is szabad volt publikumot összecsalatni, itt Morris Rosenfeld is pódiumról gyönyörködhetett a maga budapesti publikumában, én azonban némely irodalmi erkölcsbírák szerint korteskedem, ha szemtől-szemben állok a magam közönségével. Sőt; nagyobbat vétkezem, meggyalázok egy olyan isteni mesterséget, mint a poétaság, meggyalázom a letűnt legnagyobbak emlékét Les- singtől Kiss Józsefig. • • • • És most mondom meg, amit e szó-szósz csak leönt és formásit: ez a forradalmak híján szűkölködő, boldogtalan ország csókoljon kezet mindenféle forradalom forralójának. Erupciós forradalom alig volt még Magyarországon, s ennek a földterületnek talán ez a legrettenetesebb átka, mert hiszen a forradalom: a tel- jességes Élet. • • • • És ez a legfőbb, ez talán a minden: mikor megrekedt volt itt szinte minden, bátortalan bátorsággal, de ezreket fölszabadítva talán véletlenül, sőt biztosan véletlenül, de én voltam, aki megszólalt. Bánom is én: értik-e verseimet, vagy sem, úgyis rettegek, hogy túlságosan és sokan értik, de a nagy dolog az, hogy vagy én voltam a nyugtalanság hozója, vagy ami tudományosabb: énáltalam hörgött fel manapság legnyugtalanítóbban a magyar társadalmat kínzó nyugtalanság. Ami a pálmákat illeti, sok igaz, nagy, jobb, érdemesebb csak-költő él itt Magyarországon, s nem akarok magamnak művészeket illető pálmákat adatni, valamiként po37
