Ady Endre Budapestje (Budapest, 1977)
"Budapest… végső földülésemben megtámasztott"
14 MARGIT A PARISBA JÖTT A Herkules-bölcsők ideje volt S még a Sors sem aggoskodott miattunk S mi, azóta már fölnőtt valakik, Unalmunkban kígyókat fojtogattunk S nem volt jelszónk a forradalom. Csak tudtuk, hogy hős Jövőkkel jegyződttlnk. Kit itt, kit ott érlelt a Sors, a lomha, Nagy, illetlen, magyar forradalomra. És Páris volt hazánk helyett hazánk, Magyar-becsmérlés fájdalmatos kéjünk. Kerültük a dunai Ázsiát, Hogy döhvel, mindig, csak róla beszéljünk. Arany János volt végső lobbanás, Süket és sötét volt a magyar lélek, Majd harminc évet rossz álomban szunnyadt, Míg csalt, ágált, élt a politikushad. Köd a boulevard-on s köd a szíveken, Mély bánatok, kiket az Ősz kovácsolt, Csilinges, kis honi históriák, Mögöttük a vén Hunnia, a rácsolt. Otthon minden félszeg, vigasztalan, Itt rámolunk egy bolondszebb Jövőre, Bízót nem kapva a másokért is bízván, Akkor jött volt először Tisza István. Otthon a csöndes, piszkos erjedés Utálatos halál-ideje tartott, Mikor Párisban kék, magyar acél Masszájából formálódtak a kardok. Kardok, később majd hazaérkezők Lelkűnkért s pro pátria, libertáte. Együtt forrtunk ott, ki must, ki félig-bor: György úr, jogász, én s Ottokár, a piktor. Páris akkor még nem volt csámborult, Hunn gyülevész had sÜrü menedéke S otthon se tudta több, mint száz magyar, Hogy tőlük fél a petyhüdt úri béke.
