Ady Endre Budapestje (Budapest, 1977)
"Budapest… végső földülésemben megtámasztott"
Valahányszor pedig beszálltam a villamosba, beszállott Ottó is. Fáradt volt rendesen, s egyszer valakivel beszélgetett. Ekkor tudtam meg, hogy Ottó fest. Hajnalban jön erre a vidékre. Itt van az ő műterme. Itt dolgozik ő alkonyaiig. Akkor pedig megy haza. Olvas egy keveset, s átaludja az éjszakát. Mikor először láttam, már haragudtam reá. Ilyenféléket gondoltam. (Ez a legény nem idősebb, mint én. Valószínű, hogy álmodni mer ő is. Vizsgálja az életet. Szeretné a maga számára kisajátítani, mint én. És sokat átfcozódik. De ő egy nyomorult piktor. Fessen az ebadta. Muszáj neki gondolkozni? Miért gondolkozik? Mit akar ő az élettől? Ezek a kontárok növelik a mi fátumunkat. Az életet szomjuhozni és átkozni nincs sok embernek joga. Ennek az Ottónak nincs. Végre ő is nappal él. A hajnal neki munkát parancsol. Favágó ez az Ottó.) Az este szomszédjai: ezek voltunk. És figyeltük szorongással, haraggal egymást. Nagyon különös volt a szomszédságunk. Én indultam a nap életét élni, mely élet az éjszakában pihent és várt reám. Ottó már leélte a napot, s pihenőre indult. És este hat órakor találkoztunk. Szinte minden estén egy villamosba szálltunk. És a szemeink nagyok voltak. Borotvált arcaink hervadtak és sárgák. Kísértett és kínzott ennek az Ottónak az arca. Töprengtem. (Ez az ember nappal él. Meg kellene kérdezni tőle. Én már elfeledtem. Világosabbak-e a dolgok nappal? Nem ostobák az emberek? Van-e valami új íz a nappali csókban? Több erőt kapnak az inak? A fejünk nem kattog napszakán? Az élettől többet várunk ?) Este pedig szomorúan, csófolódóan bámult reá Ottó. Mintha sírva kacagott volna reá az én gondolataimra. Éreztem: ettől az embertől semmit sem fogok megtudni. Egyszer nővel szállotta villamosba Ottó. Ama vékony pénzfi nővel, aki Ottókámnak szólította. A nő úgy bánt vele, mint egy kutyával. Ottó szepegve beszélt hozzá. Ennek nagyon megörültem. (Nyomorult, nappali ember, látod. Nappal sem jobbak az asszonyok.) Nagyon víg voltam ezen következő éjszakán. Máskor valami pocakos úrral diskurált a villamosban Ottó. A pocakos úr is festett, de okosan. Ez igen jómodorú úr volt. Veregette a vállát Ottónak. Balga fiatalembernek nevezte Ottót:- Nagyon jó, nagyon jó. Látom, hogy balga fiatalok mindig élnek. Az én koromban is így volt. Én nagyon örülök ennek. Fiatalság - bolondság. Csak higgyék a fiatalok, hogy újat vár tőlük a világ. Fenét vár, nem újat. Én már éhen döglöttem volna, ha el nem kergetem magamtól a csacsiságokat. Nem festeni kell, fiacskám. Élni, ismerkedni, embereket bolondítani. Szegény Ottó, néztem az arcát. Láttam a lelkét. Szerettem volna ráugrani a pocakos úrra. Ordítva harapni a pocakját. Énbennem pedig diadalmaskodott a gonosz. Nagyon örültem újra. (Látod, Ottó. Te nappal élsz. Az én é- letem fordítottját éled. Hát sok hasznod van belőle, Ottó? Hát erősebb vagy? Ottó, Ottó, én veled találkozni fogok az éjszakában.) A pocakos ur leszállóit a villamosból. Ottó kínszenvedéses szemekkel nézett engem. Alighanem megérezte az érzéseimet. 20
