Ady Endre Budapestje (Budapest, 1977)
"…több kulturát ennek az országnak…"
Egy jól portált büfé a tárlaton és egy lármás sétahangverseny, s a budapesti jómódú polgár (vagy nagyságos polgárasszony) hajlandó tudomásul venni, hogy Mednyánszky fest, sőt Fényes is fest, Kernstock is, Ferenczy is, de még Perlmutter is. Sőt még jónéhányan szintén festenek. Erről s róluk fogunk hát majd beszélni. Ma nem. De azért próbáljanak szerelmesek lenni, képekbe, szobrokba, ha tudnak, hölgyeim és uraim. Jó dolog az, majd meglássák. A képek, a szép képek, egyéb erényeiken kívül még tartósabbak is, mint a színésznők és színészek. Úristen, sokszor jut eszembe, hogy az életem nem vidámságos, de mindig van sok vígasztalásom. És nem utolsó ezek között, hogy nem vagyok primadonna s nem vagyok a budapesti közönség kedvence. Mert nagy csapás ám ez. Elnéztem szegény KUry Klárát a Dancigi hercegné-ben, a Király Színház nem elsőrendű szállítmányában. Hát ő már csak az volt, a nagyérdemű közönség kedvence. És mit csinál ebben a nem elsőrendű angol operettben? Még táncol is. És becsületesen, kedvesen csinál mindent. És a közönség nem akar visszaemlékezni, hogy ez a művésznő joggal reklamálhat tőle minden babért, mert őt a közönség olyan magasra emelte, mint előtte még senkit. Ellenben a közönség nem emlékezik. Sőt úgy viselkedik, mint Monsieur Paris, avagy Monsieur Fadd. Hóhéri módon. Fölmagasztalja a maga színpadi kedvencét, hogy lenyakaszhassa. Én bizonyisten nagyon csodálkozom, hogy még akad olyan színésznő és színész, aki mer a budapesti közönség kedvence lenni. A Dancigi hercegnőért nem kár, de KUry Kláráért kár. Nem a művészet okából. Mi közük a színházak kilencvenkilenc és fél percentjének a művészethez? De kár ilyen emberi dokumentumot látni, ilyen emberi tragédiát. Emberi tragédia... Madách darabját, az Ember tragédiáját új előadásban mutatta be a Nemzeti Színház. Nevetséges volna a kegyetlenség vádjától félni, hogy kimondjuk: nem volt ez jelesebb művészi esemény, mint a Népszínház 7777 (ez cim) című darabja. Végre is Madách remeke ellen ebben egy kis gondolatnyi érzés sincs. Még a föl újítás ideája ellen sincs. Sőt az átdolgozásnak tiszteletreméltó és kétségtelen értéke ellen sem. De miért kellett a Nemzeti Színháznak éppen Madách nevében elárulni magát azoknak is, kiknek még eddig magát el nem árulta? Rostandról, a Cyrano írójáról mesélik, hogy ő nem szeret színházba járni. De van neki egy bábszínháza, s evvel mulat. Hátha Rostand nem a párizsi Comédie-tól, de a Budapesti Nemzeti Színháztól csömörlött volna meg? Akkor talán még bábokkal sem játszana színházasdit. Van itt néhány kiváló, ügyes színész. Ok nem tehetnek még arról sem, hogy itt vannak. Hanem a felfujtságnak, a semmiségnek milyen kellemetlen pöffetegjei csinálják itt azt a stilust, mely egyedül a Nemzeti Színházé az ó- és újvilágban, arról beszélni sem jó. A szó, a gondolatöltöztető szó is elvész e színházban. Hogyne veszne el az érzés, a hangulat, a sejtetés, a dísz, az artisztikum? Nyilván sokáig tart még az az állapot Budapesten, hogy akik becsülik és joggal becsülik magukat, azok barlanglakok lesznek. Sajátságos, hogy nálunk még színészeknél is igy van ez. Akinek nincs meg az illendő kicsisége, magában marad, Újházi Ede művész voltában - ha furcsán hangzik is, - barlanglakó. Jászai Mari is. Még Márkus Emma is az kezd lenni. Aki annyira a nyilvánosságé, mint a színész (és az ő művészete), még az is rászokik arra, hogy féljen a nyilvánosságtól, főleg féljen attól, hogy bátran, nyilvánosan s kedvvel tegyen gyakorta hitvallást az ő művészetéről. 176
