Ady Endre Budapestje (Budapest, 1977)

"Százezernyi kába így élt itt Pesten és Budán"

paraszt oláh házaspár lakik. Egy unokájuk él velük, tizenhat éves leány s egy öreg férficseléd. Mindenüket eladták, a pénzt nem merték bankba betenni, maguknál őrzik. Az öreg cseléd az istállóban alszik, ezt is megtudtam, s elhatároztam magam.' Да sikerül, akad-e földi ember, aki engem, az dri fürdővendéget, merne gyanúsítani?

A magasabbik költő irigyen figyelt, habár egy árva szót sémi hitt az egész dologból, s a másik egyre elevenebben folytatta:- Nagy, éles kést szereztem, jó sötét, alkalmas éjpzaka járt a kezemre. Az istállóba mentem először, mélyen aludt a vén cseléd, könnyíí munkám volt. Nos most be a házba, de a pitvarajtó zárva volt. Benyomtam az ajtót, de ez zajt csinált, s az öreg oláh asszony kiabálni kezdett. Egy pillanat, és benn termettem a szobában, ahol az öregek aludtak. Ezekkel gyorsan végeztem, a leány a második szobában föl se ébredt. Nem is ébredt föl szegény kis fáta soha, szíven szórtam, beleszartam az alvó szívébe.- És a pénz, a pénz, sok pénz volt, hol találtad meg, elvitted?- Sok pénz volt, ha jól emlékszem, volt vagy tizenegyezer forint. Igen, tizenegyezer-kétszáz forint, a ládában leltem meg, persze, hogy magamhoz vettem.- És nyomban elutaztál a fürdőből.- Már hogy utaztam volna, olyan szamár nem voltam. A csendőrség másnap elfogott két pakulárt, s olvastam, hogy el is ítélték őket börtönre, életük

fogytáig.- De hová tetted azt az iszonyú sok pénzt? Én nem emlékszem, hogy neked valaha is sok pénzed lett volna.

Az alacsonyabbik költő egy kicsit megakadt, ásított:

Nem is tudom, hogy hova tettem, sokba kerül az éjszaka. És nagyon megrontja az éjszaka az ember emlékezőtehetségét.

Mentek, vonszolták magukat most már beszéd nélkül a költők. Virradni kezdett, s az ágyukra kívánkoztak. De az alacsonyabbik költő megszólalt még egyszer. Megállott, szembenézett a hajnalpiros égdarabbal:- Istenem, miért is öltem meg a leányt is. Az volt a legszebb leány, akit életemben láttam. El kellett volna hoznom ide, Budapestre, ári leányt csinálni belőle s feleségül venni. Talán akkor nem züllöttem volna így el, írtam, dolgoztam volna, hogy ő jól éljen.

S egyszerre bemosta a könny az alacsonyabbik költő arcát. A magasabbik költő is szeretett volna sírni. De végre is haza kellett mennie, s a két gyilkos bócsúzott egymástól, meggyorsult a lábuk, s szaladtak az ágyukba.

Népszava 1907. szeptember 27. Leliei András

ÖN Bp. 1961. 754-756. 1., 1351. 1.

110