Ady Endre Budapestje (Budapest, 1977)
"Százezernyi kába így élt itt Pesten és Budán"
S Zoltánnak, a pusztuló, a gőggel, vágyakkal leszámolt Zoltánnak megjelent a nő. Ügy látta meg egyszer Zoltánt, mikor ez bús részegséggel nótákat játszott - borért. A nő nyilván nem volt, nem lehetett, fehér virágos tündér- kertek mesebeli hercegnője. De ő volt, jó volt, már azért is, mert meglátta Zoltánt. A fiú rongyos is volt már ebben az időben, s olyan ködös fejáí, aki már csak nagyon részegen tudott szépeket gondolni. S a nő, az ö veszett, gálád éjszakáiba belesodort nő, szépeket tudott újra gondoltatni vele. Először ritkán találkoztak, azután gyakrabban, Zoltán és a nő. S a nő, anyáskodva, szánakozással és nagyon szerette a pusztuló fiút. Megmenteni nem próbálta.nem is tudta volna, hiszen önmagát se tudta. Egyszerű, kissé vásott, de szomorú nő volt, aki nem is tisztázta önmagában, hogy miért kell neki ez a fiú. Valószínű, hogy voltak szerencsésebb barátnői, kikkel valóságos kávéházakban, banda élén játszó cigányprímások barátkoztak. Neki úgy szállított az ő nyomorúságos életéhez illúziókat Zoltán, mint Zoltán cselekedte a bor s a hegedű, mikor részegen vonta. Zoltán pedig így, bepocsolyázottan is, megőrzött lelkében valamit az lírból és a trubadúrból. Titkosan, részegségében, mintha megérezte volna, hogy ez a nő az ő könyörtelen fátumának és a halálnak megszépítésére érkezett. A maga módján és ereje szerint tisztelni kívánta a nő illúzióit. Mikor a nő vallatta, s akarta tudni, hogy kicsoda s honnan jött, Zoltán tudta mit kell válaszolnia:- Cigány vagyok, de az apám elkergetett, mert félt, hogy jobb muzsikus vagyok, mint ő. Egy téli estén játszott, ivott sokáig Zoltán egy gőzös kocsmában. A nő nem jött, s hajnalban Zoltán egyedül került ki az utcára. Egy sikátorba tévedt, ott leverték lábairól a mámor és a hideg. Megfagyott reggelre szépen, halálosan, kőkeményen Zoltán, azaz most már megint Zoltán úr. A leány, aki későn tudta meg, már akkor érkezett Zoltán úr testéhez,amikor azt lefoglalták maguknak a halálban mindig engesztelékeny úri rokonok. Pedig talán Zoltán arról álmodott, hogy ez a nő lesz csak mellette, ha ő halott lesz, s ezért talán előre megáldotta nagyon sokszor. A nőt azoban düh fogta el, tombolt, megcsaltnak érezte magát:- A gazember, nem volt cigány, egy senki volt, hazudott nekem. S még a temetésére sem ment el Zoltán úrnak az egyetlen valaki, aki nem volt rossz hozzá Budapesten. BN 1907. november 13. Leilei András ÖN Bp, 1961. 782-784. 1., 1352. 1. 107
