Ady Endre Budapestje (Budapest, 1977)
"Százezernyi kába így élt itt Pesten és Budán"
Nem így történt azonban Reich Jeremiással. Ahogy javult a sora, úgy alakult, épült, fejlődött a lelkében Árpád hazájának sohasem volt tündér! képe. Elfelejtette, mint korgott a gyomra a Kossuth Lajos utcán. Mint nézhette őt le bátran a legkoldusabb dzsentri-kölyök. Majdnem elgázolták, ó hányszor a robogó mágnáshintók. - Sőt arra is nagyon emlékezett, hogy az ő életében bennera- gyogott minden szittya-szépeég. Néha esküdni mert volna, hogy százast ragasztott a Banda Marci homlokára. Hogy egy hajnali pezsgőzésen a Nemzeti Kaszinóban beleugrott a nagybőgőbe. Hogy Károlyi Istvánnal tegeződött, s Hock János kenetes, böjti beszédeit együtt hallgatta parfümös, finom, dajcsoló mágnásasz- szonyokkal. Francia, német, angol s más barátainak sokszor szerzett álmélkodást. Hogy milyen más és szebb a világ Magyarországon. Mennyi szép pogányság, egészség, délcegség és lovagság él ott még most is. Egyszer azonban kissé félénken, ám alázatosan hozzátette:- Csak egy hiba van Magyarországon: sok a zsidó. E melankóliás fölfohászkodás csak először volt nehéz. Reich Jeremiás átesett a legnagyobb akadályon. Az utolsó kőfalat megmászta. Most már bátran élt, különös, elképzelt hazájában. Szerencsére a munkát nem felejtette el. Gyűjtötte a pénzt kérlelhetetlenül. Pihenő óráiban azonban dr volt. Büszke, nemes, vallásos, előkelő magyar ár. Dreyfust határozottan bűnösnek tartotta, s minden héten elment misére Szent Klotild templomába. Már egy percig sem tűnődött, hogy ki ő. Keresztvíz nélkül az Egyház hő nyájához csapta magát. Ajándékokat adott szent célokra. S egyébként gyakran kifakadt barátai előtt:- Ilyen a sors. Az én őseim mind magyar nagyurak voltak. Nem dolgoztak, csak dolgoztattak. S nekem, messze őseim földjétől, dologból kell élnem. Valamelyik osztrák város új püspököt kapott egyszer. Bizonyos Reich nevűt. Reich Jeremiást figyelmeztették erre barátai. A lapokban olvasták. Reich Jeremiás vidáman sóhajtott;- No, végre, szegény nagybátyám. Már régóta várja a püspöki süveget. О se boldogult már Magyarországon. És Reich Jeremiás egyre forróbb és rokonibb érzéssel gondolt a Reich nevŐ püspökre. Még talán a püspök is meghatottan fogadta volna el öccsének őt, ha sejti, hogy egy idegen zsidó ennyi szeretettel gondol őreá. Reich Jeremiás pedig gazdagodott és vénült. Egyre hatalmasabbakká váltak rajta a magyar álmok. Egy vallásos Csák Máté lett belőle Párizsban. És nem jutott eszébe soha, hogy hazamenjen. Meghalt áhitatosan, büszke álmok között, mintegy magyar várár. Reich püspök nagyot bámult Ausztriában, mikor tudatták vele, hogy bizonyos néhai Reich Jeremiás reáhagyta Párizsban a vagyonát. Bámult a püspök, de hallgatott, s az örökséget elfogadta. Népszava, 1906. augusztus 19. ÖN Bp. 1961. 526-528. 1. 100
