Nyilas Márta: Pest-Buda a 18. század költészetében (Budapest, 1961)
Martinovics társasága
„...Ily óhajok és remények közt hányódva történt hirtelen és váratlan a szerencsétlen eset, melynek súlyos következményei lehettek volna, ha jól nem intézó’dik, szerencsémet és minden reményemet örökre elgáncsolhatta volna s csaknem tönkremegyek e baleset folytán, mint ahogyan hajdan tönkrement Tantalus. Eközben látogatni szoktam testvérnénémet, aki a budai várban lakott. Ama épületekbe voltak zárva a sötét bűn vádlottjai, mely bűncselekmény főszerzője Martinovics volt. Amint arra mentem, meglátott engem történetesen az akkor bilincsben ottlevő vádlott Szolarcsek. Iskolatársam volt, együtt állottunk meg szigorú vizsgát, olykor tanított is, de bizalmas viszonyban nem állottunk. Mennyire megdöbbentem, amikor egy Ígéretekkel rávett közkatonával, titkon egy cédulát küldött nekem, melyet a börtönben írt. Szólni sem tudtam : a katona illír volt, senki sem vette észre, csak a betegeskedő (lakótársam) Szoczoczky. Rémülten mondom : Haladéktalanul cselekedni kell. Fogom pálcámat, kalapom és gyors léptekkel indultam, hogy megkérdezzem a szent korona ügyigazgatóját, Némethet, aki a magas budai várban lakott : vájjon jogilag megengedett-e ez a küldetés vagy büntetendő-e — így tanított engem egykor egy híres tudós. A tragikus történetben ekkor újabb baleset következett, melynek bal következményei lehettek volna : a végzetes cédulát, a bűnjelet, melyet kezemben vittem — elvesztettem útközben. Vasárnap volt, az utca tele néppel. Rémülettől reszketve, remegve, fohászkodtam az égiekhez, át-meg átbolyongtam az utcát és a tömeg közepette észrevettem a fatális cédulát. Megtaláltam — és most már vidáman mentem az ügyigazgatóhoz. Mihelyt ez megértette, miről van szó, nyomban kocsiba ült és meghagyta, hogy menjek vele a börtön épületébe. Mentünk s eközben jó lelkiismeretem adott erőt remegésemben s az vigasztalt, hogy teljesen büntetlen vagyok. Kevesekkel tudatva és kikérdezve a dolgot, az író nyíltan bevallotta, hogy ő írta a semmiséget s pénzzel megvesztegette az ajtaja előtt álló romlott őrt. Ezért most már szigorúbb őrizet alá helyezték. Több időt fordítottak a katona felfedezésére. A foglyok őrizetére rendelt katonákat sorba állították, valamennyit, és meghagyták nekem, nézzem meg őket egyenként, hátha megismerem, melyik hozta a végzetes levelet. De én nem tudtam megismerni, mert egyik olyan volt mint a másik, egyforma a színük, az arcuk, ruhájuk, alakúk — Oedipus sose voltam — a rémület is elhomályosította tekintetemet. így mit sem végeztünk, mire az ügyigazgató megparancsolta, hogy másnap reggel újra keressem fel és hozzam magammal Szoczoczkyt is. Abban a reményben, hogy a bűnöst ketten majd felismerjük, elhagytam a végzetes helyet s alig pihegve, búsan értem haza, megmondtam Szoczoczkynak, mi a parancs. Ez nagyon megijedt, súlyos szemrehányásokat tett nekem, hogy belekevertem ebbe a szomorú ügybe, átkozta a szerencsétlen órát is amelyben jelen volt. Azt mondta, nem mehet betegsége miatt, mert kelés van a lábán. Nem használt : sok párna közé tettem, kocsit béreltem, elvittem Budára, miközben szüntelen villámokat szórt rám. Gyorsan fölsiettem, társamat fekve hagytam a kocsiban — alig tudta lábát mozdítani a szerencsétlen. Alig érek az ajtóba, elémjön és köszönt a direktor, nagyon nyájas arccal azt mondja, hogy egész éjjel Szolarcsek aktáját olvasta, nappal újra kezébe vette, de semmi nyoma, hogy cinkosa volnék, tehát teljességgel ártatlannak nyilvánít engem, sőt meg is dicsér és köszöni, amit tettem. Ha nem tettem volna, biztosan vasra vernek. Kérdezem : ki tudná megfelelő versekbe szedni lelkes örömét vagy szavakkal leírni méltán ! Örvendve, ujjongva tértem vissza beteg társamhoz. Ez azonban csupa epével fogadott, komor arccal és csodálkozott, hogy víg vagyok, méltatlankodott is felette, hogy örvendezem, ahelyett hogy szomorkodnék — ily szerencsétlen, bús, nehéz ügyben. Az utasítás szerint, a kocsit a börtönhöz irányítottam, most már bátran léptem be. A katonát már elfogták és elénk vezették. Önként vallott magára, bűnét pálcáztatással rótta le. A direktor kész volt kiadásaimat megtéríteni, de én a jólvégzett dolog után ezt visszautasítottam. Diadalmasan, könnyebbülve tértem vissza kocsin a városba, komor társam képe is földerült. Ez üggyel kapcsolatban meg kell emlékeznem még valamiről, ami ugyancsak megrémített. A hideg február elseje előtt történt négy nappal, hat órakor, hajnali szürkületben. Néhány nappal előbb fogták el Szolarcseket. Házigazdáim már felöltöztek és elhagyták a lakást, én ébren kissé még az ágyban maradtam. Hamarosan rémülten tértek vissza : Egy tiszt kivont karddal jön fel a lépcsőn, sok katonával és már a szomszéd ajtónál vannak! 58
