Nyilas Márta: Pest-Buda a 18. század költészetében (Budapest, 1961)
A városi élet ábrázolása II. József idejétől kezdve
Mátyás palotája, a helytartósági és katonai épületek után beszél a parti városrészekről: E vár alatt még más három város fekszik, Egy mérföld a hosszok, mely is jól kitetszik, Óbuda, Vizváros, Tabánnak nevezik, Ezeket csodálva jövevények nézik. Néhány meleg fördők bennek találtatnak, Minden sorsból valók ezekben mulatnak, Doktorok, borbélyok ezek körül laknak, Azért is betegek itt felgyógyulhatnak. Megemlíti a vízivárosi mecsetet, a budai szőlőket — elragadtatva nézi a nagy dunai hajóforgalmat és utal annak kereskedelmi jelentőségére. Leírja a hajóhídon zajló vidám életet. Szól végül a Budánál ékesebb Pestről, amelyben a tudomány — az egyetem — lakik és befejezi a leírást az évenként ismétlődő hadgyakorlatok színterének, a rákosi mezőknek említésével. A továbbiak folyamán nótáriusunk gyakran kel ki a városi élet eltorzulásai ellen — de hogy az első benyomás, a város szeretete az uralkodó érzés benne és költőjében, bizonyítja, hogy szomorúan távozik, nem sikerül letelepednie, nem kapja meg a janitori állást, amire pályázott. A nótárius utazásánál kevésbé ismert és nehezebben hozzáférhető az 1790—91-iki országgyűlés satyrico-critice leírása — újabb kiadása nem is jelent meg a 18. század óta. Pest-Budát leíró részletei pedig igen érdekesek. A János fővételi vásárról szóló részt ideiktatjuk. Eleven leírása a vásári életnek és megjelenik benne a fiatal gavallér — a hetyke, semmirekelő típusa, a száz évvel későbbi irodalom kedvelt alakja, akit majd Herczeg és társai több rokonszenvvel, de kevesebb realizmussal ábrázolnak : Szent János fejének vétele napjára Vásár esvén Pesten, kisétáltam árra, Altalérvén Dunának a túlsó partjára, Balra tértem a sóháznak tájékára. .. Jött itt egy gavallér sárga csikó lovon, Fiatal urfi volt, ugratta azt mohón, Hol jobbrul, hol balrul vágta lovát pofon, Szúrta hideg vassal mind a két oldalon. A csikó zabláját kapkodta fogával, Vagdalt elő s hátra két szárcsa lábával, Rázogatta fejét, felhányt a farával, Mondám: e most mindjárt tréfát tesz urával. Úgy is lett, mert fejét szügyének vetette, Fara felhányását szünetlen ejtette, Bárányugrásait, amint elkezdette A fazekak közé urát terítette. Ezek közt a csikó sok bakugrásokat Tévén: jobbra s balra szintúgy forgásokat, Első, mint hátulsó lábbal rúgásokat, Tett a fazekak közt szörnyű romlásokat. Recsegett, ropogott, lett itten sok cserép, Hova patkója ért, nem maradt semmi ép, Serpenyű, tál, fazék, rátó volt bármely szép, Szóródott, mint házrul sebes szél zsúpot tép. Merre a ló nyargalt, sok ember állt és várt, Hogy valaki majd megkapja a kantárszárt, S megtartja, de a ló észrevette mindjárt, Nyomon visszanyargalt, tett ujabb-ujabb kárt. Vala itten lárma, vala itt kiáltás, A vén asszonyoktul adatott sok áldás. Az ur fejére sok ördög kívánás, Sok szép titulusok, szörnyű átokmondás. Úgy szórták a lóra a tört cserepeket, Mint csoportban látni ősszel verebeket, Csordák közt szállani a seregélyeket, Avagy port kavarni a forgószeleket. Az urfi fejéről leesett csákója, Összetört tokostul kócsag toliforgója, Ezüst szerszámárul lehullt orodzója. Boglárok, s lovának mind a négy patkója. A fazekak között felálla lábára, Tántorgott, mert esett fejének lágyára, Cseréptül karmolást kapott orcájára, Amelyből nem kevés vér folyt ruhájára. Rajta vén asszonyok meg nem könyörültek, Sőt inkább mérgekben szintén úgy zöldültek, Körülötte hamar össze is csődültek, Megfosztani őtet mindentől készültek. Egyik fazekának, más serpenyőjének, Ez a rátójának, más a begréjének, Adja meg az árát, kérte fedőjének Maga vegye hasznát ezek cserepének. Mint viperák kezdték szegényt ráncigálni, Előre, hol hátra rútul taszigálni, ígérte, hogy fogja őket kontentálni, De szavára mégis egy sem akart állni. 37
