Nyilas Márta: Pest-Buda a 18. század költészetében (Budapest, 1961)

Függelék: Idegennyelvű versek Geréb László fordításában

Kímélj meg, kérlek, ha neked nem tetszik ez írás: fájdalmamnak igaz nyomdoka és jele ez.

Most már ismerlek; látom, noha késve, a szíved:

szép szín alatt szavaid esküszegést takarók.

Hasztalanul hittem, hogy gyámja leszel gyerekemnek, országom, népem s önmagam oszlopa lész.

Régi szokás módján: te szakállad, amelyre fogadtad, és nem az istenség, kit magad is te imádsz.

Prófétád, Mohamed sem támasza esküszavadnak, így a szövetséged tétova, ingadozó.

Álprófétádat, meg az isteneket sem imádod,

elmédben nincsen tisztelet és becsület.

Titkon a Boszporus népét falaimba beküldted, és a szövetséget megszeged, esküdet is.

Jaj nekem ! Én férjem mért kérte a fegyvered egykor: lám, ellenség lön özvegye ellen utóbb !

Mért adatott uralom, mért jut férjemnek az ország,

hogyha csupán barbár fegyvere szerzi meg azt.

Cselben járatlan, nem sejtheti ő a jövendőt,

s hitt török ármánynak, — Jaj, ki-ki óvja magát !

Mért kellett törököt látnunk minekünk, magyaroknak, hogy szeretett földünk megtapodá e gonosz.

Mind e dicső földek rabló idegenre jutottak,

és a gonosz vendég ős javainkba beült. . .

Szólt, ki az ajtónál őrség fejedelmi lakomban, és a küszöbnél áll, éberen őrizi azt:

— Reszket a fal, mert jön, mert már hadad ült a falakra:

ellenem ez lesz, bár nem hihetém sohasem...

Több szolgát menetek — tán megcsal ez egynek a híre, s meghagyom én, lássák, mennyiben áll a dolog.

És a küszöbről ők futvást kisietni se mertek, és szolgálni alig bússzivü asszonyukat.

Szerte a városban felhangzik a nép riadása —

dardonok ott lévén, Trója riadt fel ekép.

Felkapván gyerekét, félholtan a szánakodásra

méltó nő zokog és férje nyakába borul.

Sírnak a nagy gyerekek, jajgatnak ugyancsak a lányok, szüzek a körmükkel tépdesik emleiket.

Székéből kiborult most majdnem egészen a város,

felcsap az ormokig is, felcsap a tornyaimig.

Már ifjak legelői, még fürge akiknek a lába, hírrel ekép tartják szolgalegényeimet:

— Itt a kereszténység bősz ellene, bent van a várban,

nyisd meg a várpalotát, nyiss kaput, itt a török:

Ó, te királyasszony, szánjad meg erőnket — az ajtót

tárd ki, hiszen nem kél nélküled üdv minekünk. —

Sírtak a szolgák így s én hullani láttam a könnyük, rossz hírmondóul szólani egy sem akart.

Végre a szolgálóm nyögdelve kimondja: — Bizony már, úrnőm — így mondá — mind a falon török ül.

Bárha szavát hittem, mégis kitekintek a felső

ablakomon, melyen át látni Budát s utait.