Nyilas Márta: Pest-Buda a 18. század költészetében (Budapest, 1961)

Függelék: Idegennyelvű versek Geréb László fordításában

Magyarország és Buda keletkezése

A „Fasti Hungáriáé” kezdete.

— Adányi András (1716—1795) —

Még mikor emberi bűn el nem kergette a földről isteneit s vasa sem dúlta saját javait, hol Magyarország most nagymesszire tárja határát, rétéit és nyáját, szőleit és aranyát: laktak az égiek és nem verte viszály fel a házuk

s ezt jobban kegyelék mintsem az égi mezőt. —

— Mily csoda dolgot mondsz ? Megvallom, ugyan Görögország

mindig füllentett — ezt ha tagadja: lehet.

— Jaj, de ne hidd, hogy emígy cáfolgatom én csak a többi

költőket: bizony ezt súgta egy égi nekem.

Hát ne csalódj, sose hidd, hogy félrevezetnek e versek: hogy hitelök légyen, súlyt a szavamnak ad ő.

Légy kegyes, ó, Phoebus, óvd meg költőd becsületjét, hisz teheted, kérlek, küldj nekem égi segélyt !

.. .Mondd el, mit higyjek, kik laktak e tájon, a földnek létesülésétől, erre, felénk legelőbb ?

Végeztem. Mire szólt Phoebus koszorús hajazattal, és elefántcsontból tart fuvolát a keze:

— Mondd el, amit kívánsz, ó, mondd el a hajdanidőket,

ó, szorgos költő s el ne feledd szavamat ! íme: az ős cháoszt természet alakba rekeszté, testté formálván szertefolyó tömegét.

Mert hisz a kezdetben még tűz s levegő vala egyben s két testté lőnek: föld leve így s a vizek.

Istenek ekkor, mink, szemlélve a messze világot,

hol telepedjünk meg, nézegeténk a helyét. Mindvalamennyi közül legszebb a ti mosti hazátok,

egy táj sem kínált jobb tanyahelyt minekünk. Késedelem nélkül hát szép földjére leszálltunk,

egy sem volt, akinek tetszene jobban az ég.

Ott, hol a hegyhátról letekint Buda most a folyamra, élő tajtkőből várat emelt Jupiter.

Kormányát tartá Neptúnus is épp a Dunában,

s innen adott törvényt mind a vizeknek is ő.

Szomszédos hegynek barlangüregét üli Plútó,

arra tüzel Phlegeton, látod-e, hévizeket.

Míg egyetértés volt s testvér országol, e három,

hitvány fegyvereket még nem is ismer e föld.

Stíria bércteteit hol rettenetes hava nyomja,

Vas-várban székelt Mars, a hadisten ugyan, csakhogy lándzsáját nem verte be emberi vérrel,

csak vadkant hajtott akkor a fegyvere még.

És jobban szerété, mint hogyha Itália orma

volna, Tokaj dombját s Tállya vidám hegyeit Bacchus, a kétanyjú, aki arra vetette uralmát,

és ma nagy istenség szerte a föld kerekén. —

76