Nyilas Márta: Pest-Buda a 18. század költészetében (Budapest, 1961)

Függelék: Idegennyelvű versek Geréb László fordításában

Visszavonás lángját fontolva, olyat cselekedtek, mint aminőt látott hajdan a thébai rét.

Megvérzé legelőbb testvére fejét Buda karddal,

s Attila sebződvén, még dühösebbre vadul.

örvendez Buda, mert vér hullt, s ez jó jel a harcon; bátrabban, fürgén marja s a fegyvere jár.

Elvétette utóbb mégis nyomorultan ütését,

pillanaton se veszít, Attila visszacsapott.

Fegyvere ellankad, feje vágva lehull a nyakáról;

kardja suhint még, bár már Buda csonka tetem.

Attila megtapodá s így szólt a levert heverőhöz:

— Most hívjad Jupitert, most követelj koronát !

Még amidőn a minap megjött Buda szittyái tájról, állt Duna mentében szűzi Sicambria ott.

Nászi időtől már régen kora messzi vetette,

és Hymen se kíván már ilyen agg alakot.

Meghidegült tetemét dermeszti jeges fagy örökké,

és mivel egyre csipás, két szeme egyre csöpög.

Szája hatalmas, nagy — meglátszik a torka, ha nyitja; és amidőn lépked, földre konyitja fejét.

S bárha egészében nem más, csupa csont, csupa bőr csak, mégis a szájában csontja dehogy van elég.

Torkából ajakig bízvást kilötyöghet a nyelve,

mert ami tarthatná, nincs foga egy se neki. —

Trójának vala ily rom képe, midőn a lovat bevontatván Priamus, áttöreté falait.

Vélnéd, orcáján háromszor Olympia-játék

folyt le, barázdálván rajta ezernyi kerék.

Rendetlen ráncok mindenfele összekuszálva,

s gyakran a földben sem tárul ilyen nagy üreg.

Már keze nem munkás és nyelve beszédre se kellő, és csetlik-botlik, reszket a lába, ha lép.

Szomszédos parton meglátta Budát, ama ifjat.

Látta. — Ki hinné, hogy tüzbejön ily nagyanyó !

Csakhogy a szárazban lobogó legjobban a tűzláng, és ami már kiaszott, leghamarabbra kigyúl.

Hogyha reves — fényük. — Mért gyúlna olyankor az ó fa ? Jó táplálék ez, mégis a láng belekap.

Majd amidőn koronát lelvén, Buda visszajön arra,

már sebzett szívvel csöndben epedt ama vén.

Szomszédos parton járdáivá közelget az ifjú: ő sietett elibé, lassú a lépte habár.

Messzire már látszik: villognak a kardok a légben.

Hogy mi van ott, sejté nyomban a kisded öreg.

Integetett kézivel, lármáz: — Hagyjátok a harcot !

Jaj, vastól veszik el már is, akit szeretek ! —

Egyre közelgett ő, hol vívtak, a harci porondhoz.

Véü: talál módot, fékezi majd dühüket.

Csakhogy a vén láb már nem fürge, mikép a szerelme — és lecsapott fejjel már Buda halva hever.

összekuszálja haját, kezdett szomorú siratóba;

könnye az orcáján záporozón lecsurog.

Bacchánsnő amikép, akit ihlet a mámoros isten:

úgy tombolt dühödön, vesztve a nimfa eszét.