Krúdy Gyula Budapestje (Budapest, 1978)
II. A "csodálatos nagyváros" közelről
kinyújtott lábakkal üldögélve a fürdőkádban, miközben a folyton ömlő, meleg forrásvíz körülölelget. /Amint a főtisztelendő úr tanácsolta./ Reggelenkint megmerítettem poharamat a vízivó helyen, és mintha valamely száraz sivatagból jöttem volna: oly mohó kortyokkal fogyasztám a vizet. Ellátogattam a Duna-parti padokra, amelyekről órák hosszáig lehet várni, amíg egy hajó feltűnik valamerről, és elmendegél a folyamon a maga ismeretlen népével. Hová, merre megy a hajó? Ó, meddig lehet erről gondolkozni egy ilyen magános pádon, midőn már az ember maga lemondott mindenféle kalandos útitervekről . Minden padnak története támad, ha sokáig élünk a Szigeten. Én itt maradtam több mint tíz esztendő óta, mióta először kisétáltam ide, és évekig nem mentem vissza a városba. Senki ilyen hűségesen nem fogadta meg a főtisztelendő úr tanácsadását. És itt épült fel a szememláttára az az új Margitsziget, amelyre a régi jó főtisztelendő úr aligha ismerne rá, ha ugyan még él falusi paróchiáján, amit tiszta szívből kívánok neki. Itt nézegettem, hogyan töltik, emelik, magasítják a Duna-partot, hogy leszoktassák örökre a folyamot arról a kalandosságról, amellyel minden esztendőben ellátogatott a Sziget belsejébe. Nem, most már sehogy sem válik be az a régi jóslás, amely szerint a Margitsziget egykor eltűnik a Dunában, mint ahogyan eltűntek szigettársai is, amelyeket régi térképeken még láthatunk. Szinte az ö- rökkévalóságnak készült az a titàni töltés, gránitfalakból, amelyek ellent állnak a Dunának, akármilyen kedvében is van a folyamóriás. Nem, többé nem jössz be a Szigetbe, hogy tavaszonkint elvigyed bokrainkat, fáinkat, drágalátos ültetvényeinket! Annak az időnek vége van, te vén folyam, hogy megint ablakom a- latt folydogálj, mint abban az időben, amikor a vén házba beköltöztem. Nem a te kedvedért nyitják az újabbnál újabb sétautakat a szigeten, hogy azokra te sétálgass nedves, bocskoros lépteiddel, mint valaha tetted. Én láttam a külső töltéssel együtt emelkedni a Sziget belsejét, ahol valaha azok a mély rétek voltak, amelyekben béka kuruttyolt, vadkacsa lakott, amikor még talajvizekben, nádak és sások meredeztek a Sziget belsejében, hogy idecsalogassák a világ minden szúnyogját. A mérnöki tudomány kieszelte azt, hogy el lehet tüntetni ezeket a talajvizeket, ki lehet cserélni a földeket, új földeket lehet hozni a régiek, a megöregedettek helyébe. A mai Margitszigeten már nagyon kevés az olyan földrész, amely a nagy múltjánál, valamint tiszteletreméltóságánál fogva tovább is vendégeskedhetne a talajvizekkel. Megkeverték kaviccsal, más vidékről hozott földekkel a vizes talajt. Új parkok, új látványosságok, új szemhatárok mutatkoznak azokon a helyeken, ahol a vadvíz lakott tavasztól őszig. Nem, többé nem csónakázunk a nagy réten, mint még tíz év előtt is csónakáztunk. Csodaszámba mehet az is, hogy alakult át a Margitsziget a régi vadonságá- ból mai angolparkos alakjába. /Ha a mérnöktudomány hinne a csodában./ Hogyan mentenek meg fákat, amelyek előbb-utóbb kidőltek volna a vizes talajból, ezt meg a modern kertészek tudnák megmondani. Hogyan birkózott meg az emberi munka az idővel, amely régen elmállasztotta volna a kolostorok romjait, ha nem jöttek volna mindig a tudós építészek, akik megmentették az immár eltünedező romfalakat az elpusztulástól. Ezeknek az építőknek köszönhető, hogy mai állapotában jobban szemügyre vehetjük a szigeti romokat, mint azokat apáink látták. 83
