Krúdy Gyula Budapestje (Budapest, 1978)
V. A pest-budai "széphölgyek" története
A három asszony még mindig "eredménytelenül" feküdt a szülőszoba ágyain, pedig oly végső kétségbeeséssel kapaszkodtak az ágy rácsaiba, mint a fuldoklók. Kimeresztett szemmel figyelték a nagybajuszd órát a fehérlő falon. Öt perc: és jön a fájdalom, roham, a sikoltás, a Gellérthegy bejön a szobába, és ráfekszik a vajúdó nő gyomrára... de nem a Gellérhegy ez mégsem, hanem csak egy izmos bába, aki a testi súlyával segít egy kis ismeretlennek az út megtalálásában. Most hirtelen repesztő, reszkető, földindító fájdalom vonaglott át egész testén. Arra tért magához, hogy Bakajné fekszik rajta, nevető arca lecsüng az ágy másik oldalán, két tenyerével pedig úgy dagasztja Natáliát, mint a kenyeret. A jó Bakajné fürtéi előbújnak a fehér főkötő alól, nevet, csengő hangon kiált;- Megnyerjük az- Asszonyságok díját! Aztán hirtelen felsikít egy ismeretlen, eddig sohasem hallott hang a szülőszobában. A másvilági hang után csakhamar határtalan megkönnyebbülést érzett Natália. Az ultramarinkék tengeröbölben jáspis színű hajnalon a korállokkal díszített hajú Vénusz hangja volt ez, amint rózsaszínű kagylóban a világra jön. Egyszerre pihenést parancsolt a ftírészorrúnak, tüskéscsillagnak, a fúrófejünek, a tengeri csikónak, amelyek eddig Natália belsejét tépték, marcangolták, fűrészelték, fúrták. A tengerfenék földindulása elmúlott. Helyükre térnek a feldúlt rétegek, halmok, völgyek. A tenger nyugodtan ragyog az égbolt színeiben.- Leány! - kiáltotta Bakajné a csillogó, csorgó vízvezeték felől. Tenyerébe vette a gyerek alfelét, és magasra emelte a vörösbőrű, hápogó szájú gyermeket az első fürdő után. tJgy feküdt a kis jövevény a bába tenyerében, mint királyi trónuson. Mindenki őt nézte a szülőszobában. A két vajúdó, jajgató asz- szony abbahagyta fájdalmait. Az anya arca megvilágosodott, mintha valami rendkívüli fényesség ömlött volna el a sokat szenvedett arcocskán. A bába kiegyenesedve, diadalmasan állott, mint az Arkangyal, aki segített a világ új megváltójának a világrajövetelében. És a vöröskés hajú, gyengéd, virágszirom testű gyermek feje körül glóriát látott minden szem, amely őt figyelte. Itt volt a gyermek; az élet célja. És most elkezdi útját e földön, az ösvényen, amelyet mindenki magának tapos, és amelyen egyedül kell végigmennie bármilyen nagyszámú barátokkal, sorstársakkal találkozik is útjában. Az út végén ásójára támaszkodva áll a sírásó, és nyugodalmasan pipázik. Neki van ideje várni. Ámde mi lesz addig, amíg a gyermek görnyedt öregasszonyként, a gond és bánat rőzsekötegével a hátán a sírásó karjába tántorodik? Ezek a gondolatok cikáztak át az anya szívén és elméjén, amíg gyermekét kitárt karjaival magához szorította, szívéhez a szívét, ajkához az ajkát, szeméhez a szemét. Ez a csók volt az, amiért Natáliának annyit kellett szenvedni. Ennek a csóknak leírhatatlan boldogságáért tartotta őt életben a sors. Ez a csók, amelyet gyermekével váltott: volt minden jutalma a földön. Es a csók és ölelés után - halkan szenderegni kezdett. Hiába költötték, hiába jöttek elő fehér kabátjaikban az orvosok, Natália pillái elmélyedtek, feje elkábult, látása bizonytalan, nyelve megtagadja az engedelmességet, csak karjait tudja már kitárni gyermeke felé, mintha haldokolva megáldaná azt. 271
