Krúdy Gyula Budapestje (Budapest, 1978)

IV. "…többet megtanultam az akkori pesti életből, mint mások…"

- Maga azért jött hozzám, hogy megmondjam, azé lesz-e, akit szeret?- Nem, - felelt Klára. - Én tudom, hogy azé sohasem lehetek.- Csak ne tessék ellenkezni, nagysádkám. Tóricsnét nem lehet megcsalni. Járnak én hozzám olyan szent leányok, akik még az utcára sem mernek kimenni egyedül, a szívükben pedig az ördög lakik. Ne féljen, maga sem különb, mint a többi. Bizony odaadná magát annak a férfinak és nem gondolna rá, hogy mi lesz holnap, meg holnapután... De ne is gondoljon rá. Maga sohasem lesz azé, akit szeret. Jobb, ha az egész dolgot kiveri a fejéből. Fiatal még, szép leány, nem is olyan messzire van magától az, aki igazán szereti, akinek minden gondolata maga. Szeresse azt és nagyon boldog lesz szerelmében. Fekete szép kisasszony. Kegyednek a kártyát nézem meg.

Az asztalfiókból egy pakli kerekre kopott, elhomályosult kártyát vett elő, mintha Lenormand vetette volna e kártyával a jövendőt. Megemeltette a csomagot Szilviával, majd elgondolkozva nézett a kirakott kártyákra. Azután összecsapta, újra megkeverte, emeltette s balról jobbra rakosgatta az elhomályosult figurákat. Szilvia mosolyogva nézte a furcsa képecskéket, amelyeken homokóra, táncosnő, halál és öregember váltakoztak, igazi vetőkártya volt.- Itt áll, - mormogta elgondolkozva Tóricsné - itt áll a közelben az egész dolog. Furcsa, mintha már ma, mielőtt lenyugodna a nap, találkoznék azzal, akinek kezébe jövendője, boldogsága le van téve. Kisasszony, én csak azt mondhatom magának, amit a kártya mutat. Igen rövid időn belül nagyon boldog lesz, valaki nagyon sokat gondol magára és már útban van... Utazik, jön, nemsokára itt lesz.

A kártyát gyorsan összekapta, mintha már idáig is nagyon sokat árultak volna el a titokzatos figurák. A hosszú fonállal lassan és hallgatagosan átcsavarta a csomagot. A fiókot bezárta és csodálkozva emelte föl a szemét, hogy vendégei még mindig a szobában vannak.

Szótlanul távoztak a pestiek, miután Urbanovicsné egy bankjegyet helyezett el az asztalon. Tóricsné nem nyúlt a pénzhez, nem köszönte meg, a fejével bólintott és mozdulatlanul maradt helyén

........... (1913)

/

A vörös postakocsi. Bp. 1920./

./118-121. 1./

11.

"A DUNAPARTRÓL A VÁSÁRCSARNOKIG TOLONGANAK A NŐK..."

.... Rezeda ár a Duna-partra ért, amelyről a párás folyót, a boldognak tetsző budai házakat, a kiránduláshoz készülődő fehér, hajókat lehetett látni. Gyümölcsillata volt a partnak e júniusi reggelen, a kofák sátraikban oly komolyan üldögéltek, mint a város jóságos anyái, a halászok bibliai serénységgel mutogatták izmos karjaikon a farkukkal csapkodó halak hosszát, csikorgott a mérőlánc, és a frissen lépegető szakácsnők között piaci kalapjukban, nyári ruhájuk 203