Krúdy Gyula Budapestje (Budapest, 1978)
II. A "csodálatos nagyváros" közelről
járókelők akkor megállnak és abbahagyják tennivalóikat. Nem; Sándor bömbölhetett volna oroszlánhangon. Senki sem veszi vaia észre a városban. Már a Nemzeti Színházhoz ért Gyöngyvirág. Itt mindig meg szokott állani a sarkon, hogy a színlapot elolvassa és a kiskapun ki és bejárogató színészeket és színésznőket szemiigyre vegye. Olyanok voltak ezek az emberek, mintha a másvilágról jöttek volna. Még a jelentéktelen színésznőkön is volt egy ruhadarab vagy egy szalag, amely megkülönböztette őket a polgári nőktől. A cipőjük zsinórját is másképpen kötötték.- Tud ön francia kötést? - kérdezte a művésznő a gavallértól, aki a kapu alatt letérdepelt, hogy a felbomlott szalagot helyreigazítsa. Gyöngyvirág szinte megfeledkezett megbízásáról, amint elbámészkodott a Nemzeti Színház környékén. A színlap a Nóra előadását jelentette. A magyar címer oly ünnepiesen foglalt helyet a színi cédulán, mint egy báli meghívón a házigazda monogrammja. A budai nyomdász betűi mindig ugyanazok voltak. Már a színlapról is észrevehető volt, hogy az ősi dolgokat tisztelték itt, mint a Globe-színházban Shakespeare t. Éppen jött Márkus. Hajlékonyán, üdén, illatosán, mint a legelegánsabb úrihölgy a városban. Ilyenek lehettek azok a nők, akikért boldogan meghaltak a férfiak az érzelmes, világban. A József-körút felé folytatta vándorlását, Pongyi Izaura gyermekével. Ekkor már reménytelenül besötétedett, a kávéházak és mozik ellenben úgy világítottak, mint a tündérkastélyok. Víg józsefvárosi lányok jöttek, akik kandi pillantást vetettek a kis babára. Suszterinasok futottak és meglökdösték a kis mamát. Egy szőke , hetyke katona átható pillantást vetett a cselédkére. Egy mosóné külsejű asszonyság mindenáron szóba akart elegyedni a Bérkocsis-utca tájékán. Egy keleti arcú úrinő imbolyogva ment egy darabig Gyöngyvirág után; bizonyosan azt sajnálta, hogy neki nincs gyereke. Egy ragyás képű hordár vastag fekete bajuszát a gyermekhez dörzsölte:- Kis baba! - kiáltotta, mintha még soha sem látott volna pólyás gyermeket. Elhagyta a Baross-utcát, ahol a villamosok gyorsan mennek és mégis mindenki Gyöngyvirágot nézi. Keresztülvágott az Üllői-úton, ahol öreg polgárok köhögnek a klinika környékén és falusi kocsik görbén hajtanak a messziség felé. Hová, merre mennek estefelé az emberek, hogy éjszakára eltűnnek az utcáról? És akinek nincs ágya ebben a nagy városban, az hová hajtja le bús fejét? Sötét este volt, de úgy érezte, hogy mindenki látja a városban, amint befordul a Tűzoltó-utcába. Ezután úgy történt minden, mintha csak álmodta volna az eseményeket. A hosszú kőfal, amely a gyermekek kertjét övezi, a végtelenbe látszott nyúlni, mintha elválasztaná az életet a haláltól. Egy vasrácson át fehér márványszobor világított. Bizonyosan ez a szobor vigyáz napközben a gyerekekre. Ezentúl Sándorra is ügyelhet. Az ablakokon tiszta függönyök látszottak és a ház olyan volt, mintha mindennap megmosdatnák, korán reggel, mikor a gyermekek nem akarnak mosakodni. Fényes kilincstí üvegajtó előtt állt meg Gyöngyvirág. Odabent az előcsarnok ban iskolás rendességgel égtek a lámpások. Az utca néptelen volt. 124
