Bél Mátyás: Buda város leírása 3. Buda visszavívása (Budapest, 1993)
I. RÉSZ. BUDA VÁROS TÖRTÉNETE, II. IDŐSZAK. legalább én megtekinthessem, ha többet nem lehet elérni.” Valamivel később: „Március ötödikén délután egy janicsárral és egy keresztény szolgával, aki valamelyest járatos volt a török nyelvben, (az egyiket biztonság, a másikat a tolmácsolás végett magam mellé véve), titkon megszemléltem HUNYADI MÁTYÁS magyar király palotáját, mely most legnagyobbrészt romos és rútul meg van gyalázva, bár még így is elég sok s jól szembetűnő jelét mutatja hajdani nagyszerűségének. Semmire nem vágytam viszont jobban, mint arra, hogy valamely titkos lyukon keresztül megláthassam azt a rejtekhelyei avagy földalatti fülkét, melyben, mint mondták, a Corvina-könyvtár maradványait őrzik. Mikor ezt szerencsésen megtettem, - bár nem éppen a törökök méltatlankodása nélkül, akik rajtakaptak kíváncsiskodásomon-, visszatértem szálláshelyemre, majd pedig améltóságos követ úrhoz, akinek beszámoltam arról, hogy mire jutottam, ugyanakkor pedig megtudtam tőle, hogy már többször is elküldte a budai vezírhez a császári tolmácsot, Heinrich Julius Wogin urat, hogy engedélyt kérjen a Corvina-könyvtár megtekintésére, de mindig visz- szautasítással tért vissza hozzá. Mikor tehát március hatodikán magát a követ urat fogadta magánkihallgatáson a vezír, egyebek mellett ezt az ügyet is kitartóan szorgalmazta, s végül azt az általános vagy inkább kétértelmű választ kapta, hogy néki és még hét kiválasztott személynek a kíséretéből engedélyt adnak a következő nap reggelén, hogy kedvükre megtekintsék a régi Hunyadi-palotát. Másnap tehát, március hetedikén, éspedig a kitűzött reggeli órában a követ úr a budai várba lovagolt, maga mellé véve rajtam kívül Wogin urat, s a következő tekintetes gróf urakat: Henrich Árudéit, Joseph von Herbersteint, Georg Sigismund von Trautmansdorfot, Pálffy János Károlyt és Jacob Leslie urat, a követ úr unokaöccsét. Szem ügyre vettük aztán HUNYADI MÁTYÁS magyar király egész palotáját, s csodálattal eltöltve néztük a Dunára és az átellenben fekvő Pestre nyíló gyönyörűséges kilátást. Miután pedig odaértünk ahhoz a rejtekhelyhez, melyben a Corvina-könyvtár maradványait őrizték, minden várakozásunk ellenére megtagadták a bemenetelt, mégpedig azzal a hamis kifogással, hogy az a hely a nagy vezír pecsétjével van lepecsételve, s az ő külön parancsa nélkül fővesztés terhe mellett senkinek nem szabad kinyitnia. Miután tehát a törökök így becsaptak, a legfontosabb ügyet illetően dolgunk végezetlenül visszatértünk szállásunkra.” Majd pedig így folytatja: „Március nyolcadik és kilencedik napján végül ismét tárgyaltunk a budai vezírrel a Corvina-könyvtár maradványai megtekintésének ügyében, s a vezír nyíltan értésünkre adata, hogy mi volt az igazi oka a minapában volt visszautasításnak, tudniillik, hogy a követség kíséretéből az előre megszabott létszámon fölül és a követ úr akarata ellenére különböző mellékutakon túlzottan nagy tömeg gyűlt össze a városban, - végül azonban megígérte: megfogja engedni, hogy a követ úr nem több, mint két másik 66
