Bél Mátyás: Buda város leírása 3. Buda visszavívása (Budapest, 1993)
I. RÉSZ. BUDA VÁROS TÖRTÉNETE, II. IDŐSZAK. Teljességgel sikertelen. Az elszenvedett vereség. Az ostromlónak fölbátorodnak. A mieink kettőzött lelkesedéssel támadnak. A vezír közeledése akkora hatással volt a császári katonaságra, amely jobban vágyott a saját, mint a mások dicsőségére, hogy bár a helyzet reménytelen volt, minden erejüket megfeszítették, hogy átjussanak a cölöpökön, felhágjanak a romokra, s még a legnehezebb pontokon is dicsőségesen vitézkedhessenek. Mikor újra meg újra visszaszorították őket, majd ismét előrenyomultak, s a Fővezér észrevette, hogy veszélyben vannak a császáriak, visszavonulót fúvatott, de már később, mint azt a helyzet megkövetelte volna. „A viadalból nem tudtak olyan szabályosan visszavonulni, hogy hátrálás közben ne érjék őket az ellenség hajítófegyverei. Közel kétszáz hős férfiú, és a bajorok közül is ugyanannyi elesett. A két megnevezett parancsnokon (ti. Bischofshausenen és Herbersteinen) kívül 3 százados, grófKauniz alezredes megsebesült. A brandenburgiak közül - mert ők is követték ezt a rossz példát -19 tiszt s 150 közkatona elesett. Ennyibe került ez az elhamarkodott és át nem gondolt terv” - írja WAGNER. Az ellenség nem is kívánhatott volna jobbat a bajorok emez elhamarkodott vakmerő támadásánál. Remény ébredt ugyanis bennük, hogy megfordul a hadiszerencse, és kiűzhetik a németeket az első fal állásaiból; s ha kívülről rájuk tör a vezír, akkor amazoknak vagy össze kell csapniuk vele, vagy pedig dicstelenül távoznak az ostromból. Megerősítette önbizalmában az is, hogy a brandenburgiakat sikerült a roham alatt kifüstölni abból a toronyból, melyet már azelőtt elfoglaltak; valamint, hogy számos munkást megöltek. Hogy világosan értésre adják, mennyire idegen tőlük a megadás gondolata, s milyen jó reménnyel vannak maguk s a közelgő segítség iránt, városszerte vidáman kiabálnak, s hogy a mieink is láthassák, a falakon dobok s fuvolák vidám összhangzatával ujjonganak. Egy újabb ágyúállást építenek, ahonnan olyan buzgalommal támadják a svábok állásait, hogy azt hinné az ember, csak most kezdenek bele a védekezésbe. S bizony, az ellenség vadsága majdhogynem halálos volt a Lotharingiaira. Történetesen nem volt messze attól a helytől, ahol egy lőporos hordóba golyó csapott, s széttépte a tüzéreket, s magát a Fővezért is kishíján elpusztította. Hogy ne tombolhasson büntetlenül az ellenség, a vezérek elrendelték, hogy ismét, sőt kettőzött erővel ágyúzzanak, a bombákkal döntsék romba a várost, tisztítsák meg a falakat az ágyúktól, s mindenféle ostromlási módot fölhasználva, mintha csak most kezdődnék az ostrom, éjjel-nappal szorongassák az ellenséget. Szünet nélkül dolgoztak a katonák s a munkások az árok feltöltésén is, bár a reméltnél lassabban haladtak, mivel az újra meg újra összehordott rozsét a várőrök gondosan kiégették, s ez önmagában is hátráltatta a munkát, ráadásul ártalmas volt a katonaságnak a füst kártékony volta miatt. Ennek ellenére egyáltalán nem adtak helyt a késlekedésnek. XCVIIÏ. § Napról-napra gyöngültek a várőrök, s már-már azt fontolgatták, hogy megadják magukat, ha nem merítettek volna erőt a vezír közeledtének híréből, ami viszont a mieinknek ismételten 158
