Pest-budai árvíz 1838 (Budapest, 1988)
Faragó Tamás: Az 1838. évi árvíz a Szentendrei-sziget falvaiban
víz magasságáról mért adatunk nincs, csak annyit tudunk, hogy minden valószínűség szerint lényegesen meghaladta a korábbi legnagyobb árvíz, az 1775. évi szintjét./Vácott a víz 4 lábbal - 126 centivel -, Szentendrén 7 láb 7 hüvelykkel - 240 centivel - volt magasabb az 1775. évi szintnél./ A víz magassága elérte, egyes pontokon meg is haladta a Pest-Budát elöntő árhullámét. /I. tábla/ A pusztítás méretei igen nagyok voltak. Pócsmegyeren és Monostoron a házak kb. 70 százaléka összeomlott s a megmaradtak jelentős része is megsérült. Csak néhány kivételesen erős építésű illetve magasabb helyen álló épület - elsősorban a templomok és paplakok - vészelték át komolyabb baj nélkül az áradást. Valamilyen formában a háztartások kereken 85 százaléka károsult. A némileg szerencsésebben, részben dombokon fekvő Tótfalun a kár valamivel kisebb volt. "Csak" a házak 40 százaléka omlott le és "mindössze" a háztartások 63 százaléka károsodott. Emberéletben és állatban azonban nem esett kár,mivel a katasztrófára számítottak a lakosok. Feltételezhetően már decembertől kezdve figyelték a Dunát s valószínű március 6-a után - amikoris az árvíz a közeli Visegrád és Nagy maros partmenti területeit letarolta - megkezdték javaik biztonságba helyezését. A szigeti falvak életében nem ez volt az első árvíz, ráadásul mindegyik településen több hivatásos hajós is élt, így mind tapasztalattal, mind csónakkal és dereglyékkel rendelkeztek. Ennek ellenére előfordultak pánikjelenségek, mint az Tótfalu beszámolójából világosan érzékelhető. Szerencsére ezek nem hatalmasodtak el, mivel mind a menekülés, mind az élet folytatásának lehetősége biztosítva volt. Tótfalu és Pócsmegyer lakosai át tudtak menekülni Tahi és Leányfalu puszta területén levő présházaikba illetve az ottlévő uradalmi épületekbe, míg a monostoriak a falu belterületén található két dombra húzódtak fel Elelmezésüki is biztosítva volt, mivel az eleség egy részét a menekülés során sikerült megmenteni, ezen kívül az óbudai uradalom Zsámbékról nagyobb mennyiségű lisztet küldött elpusztult Duna menti helységei számára. /A nehézségeket jól jelzi, hogy az élelmiszersegélyt részben gyalogszerrel kellett szállítani, mivel a helységeket összekötő, a Duna partvonalában futó országút az áradás miatt járhatatlanná vált./ A sziget falvai számára az árvíz valamivel később ért véget, mint ahogy az Pest-Budán befejeződött. Az óbudai jégtorlasz felett magasabban tetőzött a víz, mint a fővárosban és csak 16-án indult apadásnak, vagyis azután, amikor 15-én éjjel a Csepel-szigeti torlasz megindult Ercsi irányába. Az ezt követő vízszintcsökkenésj következtében ugyanis az óbudai torlaszra felülről nehezedő nyomást a Duna alulról egyre kevésbé volt képes ellensúlyozni, így 16-án délután itt is megindult a jég. A Szentendrei-szigetet borító víz azonban csak 282
