Gyermeksorsok és gyermekvédelem Budapesten a Monarchia idején (Budapest, 1996)
Gyermek- és ifjúságvédelem Budapesten és Bécsben a dualizmus korában
rokkantságuk folytán képtelennek bizonyultak. Bécsben bizonyos csoportok esetében már a liberális korszakban is tapasztalhatóak voltak finom eltérések ettől a felfogástól. Általában véve azonban itt is ugyanúgy represszív módszerekkel próbálták meg eltüntetni a nyilvánosság szeme elől a gyermeknyomort és ennek olyasfajta következményeit, mint a „koldulás” vagy a „csavargás”. A szegény gyerekek ellátása Budapesten a fővárosi hatósági gyermekvédelem formailag három csoportlal foglalkozott, nevezetesen az árvákkal, a talált gyerekekkel és azokkal, akiknek a szülei önmagukat is képtelenek voltak eltartani. 1872-ben előírták a fővárosi szegénygondozásban első fokú hatóságként működő kerületi elöljáróságok számára, hogy kötelesek „a közsegélyezésre szoruló lelencek és teljesen elárvult vagyontalan gyermekek ápolásáról és neveltetéséről gondoskodni”. Az 1875. évi szegényügyi szabályrendeletben már csupán „a minden vagyon és támasz nélkül hátramaradt árvák” szerepelnek, „kik tápdíjak fizetése mellett helyeztetnek el tápszülőknél 12 éves koruk elértéig”, rajtuk kívül pedig segélyt kaphattak a „huzamosb vagy súlyos betegségben sinlődő egyének 12 éven aluli gyermekei, míg szüleik keresetképtclenek”.1 Lehetőleg kerültek minden konkrét megfogalmazást a lelencek, vagyis azon gyerekek esetében, akiket szüleik, illetve többnyire anyjuk magukra hagyott vagy kitett, mivel az ő ellátásukra vonatkozó rendelkezés már kiszámíthatatlan kötelezettségeket róhatott volna a városra. Az 1870-es években született egy másik, a gyermekgondozás későbbi szervezeti struktúrája szempontjából lényegesnek bizonyuló döntés is. A közgyűlés 1874-ben elhatározta az árvasági és gyámsági kérdésekkel foglalkozó IV. tanácsi ügyosztály megszüntetését. Ezzel az árvaszék lett a főváros legfőbb gyámügyi szerve. Ezt az intézményt az 1872. évi XXXVI. te., a fővárosi törvény nyomán hozták létre, majd az 1877-ben elfogadott gyámsági törvény rendelkezéseinek megfelelően rövidesen a tanácstól független, önálló közigazgatási hatósággá alakították át. A lelencek és árvák ügyeinek tényleges szervezését és lebonyolítását a IX. számú ipar-, rendészeti és szegényügyi osztály vette át, amely 1885-től közjótékonysági ügyosztályként működött.2 Ily módon évtizedekre beszűkültek a gyermekvédelmi ügyek tanácson belüli önálló intézésének lehetőségei, s a dinamikus fejlesztés legalábbis akadályokba ütközött. Bécsben ezzel ellentétes folyamatot lehetett megfigyelni. Az 1882-ben létrejött árvaügyi iroda az 1890-es évek elején önálló tanácsi osztállyá alakult3, ami közigazgatásilag jobb kiindulási feltételeket teremtett a későbbi reformtörekvésekhez. Az árvaszékek, illetve az osztrák gyámügyi bíróságok feladata többek között az árvák és a gyámság alatt állók vagyonának kezelése volt. Ezek a hatóságok eleinte nem tulajdonítottak gyakorlati jelentőséget az alsóbb rétegek gyermekeiről és a házasságon kívül születettekről való gondoskodásnak. A századfordulóig azonban a rájuk bízott pénzek befektetéséből mindkét országban komoly „kezelési többlet” gyűlt össze, amely 1901-től, illetve 1902-től kezdve a gyermek- és ifjúságvédelmi politika kiépítésének bázisává vált.4 A gyámsági törvények hosszú évtizedekig nem tették lehetővé - a Monarchia egyik felében sem -, hogy a rokonokat vagy a városi szegénygondozást rákényszerítsék a vagyontalan árvák ellátására. A budapesti árvaszék szegénypolitikai szempontból tekintve a század végéig árnyékszerv volt. Független és önálló törvényhatósági intézményként 10
