Vendéglősök Lapja, 1931 (47. évfolyam, 1-24. szám)
1931-02-05 / 3. szám
VENDÉGLŐSÖK LAPJA 1931. február 5. 2 Ha azonban bármelyik italmérésben — hacsak időszakosan, alkalomszerűen is — zenéltetés folyik bármiféle hangszer alkalmazásával, akkor már azonnal feléled a zenejogdíjfizetés kötelezettsége. Ez alól ideig-óráig jogellenesen kivonhatja magát egyik-másik italmérő, de . . . köztudomású, hogy addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik. Itt már szembe találjuk magunkat a fentebb említett törvény kötelező rendelkezéseivel. Itt nincs sem helye, sem célja, sem értelme semmiféle ellenkezésnek. A zenéltetés valódi tartalmát képező zenedarabok — dalok —- előadási jogát meg kell váltani a szerzőtől. Hogy teljesen érthetően és félre nem érthetően fejezzem ki magam, mindenkinek meg kell fizetnie a szerző részére a használati díjat az előadott zenemű után. A zenemű a szerző tulajdona, afelett kizárólag saját maga rendelkezik. Vele kell felvenni a kapcsolatot, a tárgyalás fonalát akkor, ha a szerzői jog védelme alá helyezett darabot nyilvános helyen elő akarunk adatni. A szerzővel kell megállapodnunk a használat díjának összegére vonatkozólag. Mondhatnám úgyis, hogy kölcsöndíjat kell fizetnünk a szerzőnek a tulajdonát képező szellemi termék ideiglenes használatáért. A magyar zeneszerzők — hogy ezáltal is könnyebb lehessen a kérdés eldöntése — tömörültek a „Magyar Szövegírók, Zeneszerzők és Zeneműkiadók Szövetkezetéiben. Ez a szövetkezet — a központja Budapesten, IV., Gerlóczy ucca 3., I. em. a. székel — a magyar zeneszerzők hivatalosan elismert, egyedüli képviselete és a külföldi zeneszerzők magyarországi megbízottja. Hivatása egyebek mellett az összes magyar és külföldi zeneszerzők érdekeinek a védelme. A zenejogdíj kérdését a zenéltető italmérőnek ezzel a szövetkezettel — illetve ennek a szövetkezetnek a körzeti képviselőjével — kell elintéznie. Itt kell a zeneművek nyilvános előadási jogát megfelelő díjazás ellenében megváltania. Az 1924. évi 168.809. B. M. sz. r. 7. bekezdése értelmében — lásd a Belügyi Közlöny 1924. évi évfolyam 1179. oldalán — a zeneművek nyilvános előadási jogát a hangjegyek nélkül játszó zenekarok (cigányzenekarok) — ez a vonatkozás érinti az italmérési helyiségek túlnyomó részét, mert másféle zenekar elenyészően csekély számban szerepel italmérésekben, ezért nem is érintem csak a kérdésnek ezt az oldalát — illetőleg az őket alkalmazó helyiségtulajdonos előzetesen, évről-évre köteles megszerezni. Miként történik most már jogszerűen a zenéltetési jog megszerzése ? A most idézett belügyminiszteri rendelet világosan rendelkezik arról, hogy a jog átengedéséért bizonyos méltányos átalányösszeget kell fizetni a zeneszerzők megjelölt érdekképviseletének. De ugyanekkor rendelkezik arról is, hogy az engedélydíjak összegére vonatkozólag az érdekelteknek — tehát a most tárgyalt vonatkozásban az italmérőknek és a szövetkezet képviselőjének — közvetlenül kell egymással megállapodást létesíteniük. Vagyis minden év elején, szabályszerű egyezkedő tárgyalás után — amikor a körzeti képviselőnek minden érdekelt italmérővel közvetlen megbeszélést kell folytatnia — meg kell állapodniok az érdekelteknek az arra az évre esedékes átalányösszeg mértékében. Mit jelent ez? Hogy átalányösszeget egyoldalúan felajánlani, vagy egyoldalúan megállapítani, vagy a következő évre egyoldalúan felemelni nem lehet. Legalább is jogszerűen nem. Itt nincs helye semmiféle hatósági pressziónak. Sem az egyik, sem a másik oldalon. Ez teljesen magánjogi vonatkozású megállapodás a két fél között. Ahol figyelembe kell venni az italmérési helyiség befogadóképességét, az üzlet erkölcsi színvonalát, forgalmát, az alkalmazott személyzet létszámát, az alkalmazott zenekar minőségét — pl. cigány-, szalon-, katonazenekar stb. — a zenekar létszámát, továbbá azt a körülményt, hogy naponta, hetenkint, vagy havonta hány ízben történik a helyiségben zenéltetés. Az átalányösszeg megállapításánál figyelembe kell venni az érdekelt város, vagy község lakosainak összlélekszámát is. Az a körülmény, hogy különösen a vidéken sok olyan zeneművet adnak elő, amelyekre a szerzői jogvédelem már nem áll fenn — régi évszázados népdalok — még egymagában nem zárja ki a zenejogdíj szedésének a jogos voltát. Itt legfeljebb arról lehet szó, hogy a jogdíjat aránylagosan kisebb, méltányosabb összegben állapítsák meg. Különben is statisztikai adatok igazolják, hogy az ilyen nem védett és nyilvános italmérési helyiségekben előadásra kerülő zeneművek számaránya jelentéktelen. Ma a magyar cigány is eltér a valódi hivatásától. Számára idegen operett-muzsikát vágyik hallani a vendég is. Még falun is. Mi történik most már akkor, — amit a mai valóban nehéz gazdasági viszonyok között nem nehéz elképzelni — ha ez a megállapodás, helyesebben a megállapodásra irányuló tárgyalás nem vezet megnyugtató eredményekhez ? Itt van a kérdés Achillessarka! A körzeti képviselőnek ugyanis, amikor az italmérővel együttesen mérlegelték az összes figyelembevehető különleges helyi viszonyokat, egyéni körülményeket, végül mégis csak meg kell állapítania egy bizonyos átalányösszeget. Itt kell rámutatnom egy téves felfogásra, ami — közvetlen tapasztalataim szerint is — a közvéleményben erősen tartja magát. Az érdekelt italmérők ugyanis abban a téves meggyőződésben élnek, hogy a körzeti képviselő által — bár a közvetlen tárgyalások után — megállapított, de ennek ellenére is sérelmesnek tartott összegű átalánydíj mértéke ellen nincs helye semmiféle jogorvoslatnak. Ez a téves felfogás válthatja ki részben azután az ellenszenvet ezzel a kérdéssel szemben. A kérdés azonban ezirányban is teljesen tiszta, jogilag legalább is az. Ugyanis az 1926. évi 128.582. VII. B. M. sz. rendelet kifejezetten rendelkezik arról, hogy a helyi körzeti képviselő nem eléggé méltányos, tehát sérelmesnek tartott megállapításai ellen kérni lehet a szövetkezet központjának — a címét fentebb már közöltem — kirívó méltánytalanság esetében pedig A budapesti szállodások és vendéglősök a közelmúltban memorandumot nyújtottak be a népjóléti minisztériumnak, amelyben az úgynevezett népjóléti étkezdék konkurenciája ellen tiltakoznak. A vendéglősök memorandumát a minisztérium azzal a rövid indokolással utasította vissza, hogy a nyilvános érkezőket a ,,Közélelmezési R.-T.“ vette át s így a népjóléti minisztériumnak semmi köze a vendéglősök panaszához. Ez ügyben megkérdeztünk több vezető vendéglőst, akik a vendéglősök sérelmeiről a következőket mondották : — Mi a memorandumunkban óvást emeltünk az ellen a tűrhetetlen konkurrencia ellen, amelyet a népjóléti minisztérium által szubvencionált nyilvános étkezdék csinálnak a vendéglősiparnak. Több mint 200 vendéglős közreműködésével akciót indítottunk, hogy a szegényebb tisztviselőosztály a mi vendéglőinkben is kilencven, illetve L70 filléres menüt kaphasson. Eddig 17.000 tisztviselő kapcsolódott bele olcsó ebédakciónkba. Ezzel azt hisszük, fölöslegessé tesszük a népjóléti minisztérium fennhatósága alatt álló nyilvános étkezők működését, amelyekbe a hivatalos kimutatás szerint, naponta 4000 vendég étkezik s tudomásunk szerint nemcsak szegény tisztviselők, hanem jól dotált főtisztviselők is. — Mi tehát áldozatot hozunk, amikor az amúgy is kiizködő vendéglősök közreműködésével olcsó ebédet adunk a kevésbbé tehetős intelligenciának. — Igaz, hogy a népjóléti étkező még mindig olcsóbb a borravalóval, de hát a népjóléti minisztérium felügyelete alatt működő ,, Közélelmezési R.-T.“ étkezői nem fizetnek házbért, forgalmi adót, ingyen kapják a fűtést, világítást, ilyen előnyökkel szemben persze nem lehet felvenni a versenyt. — Tűrhetetlen a helyzet — mondotta az egyik* nemrég még felkapott budai vendéglő tulajdonosa, akinek a vendéglője mellett megnyílt egy ilyen népjóléti étkezde. Két és fél évvel ezelőtt a minisztériumban megnyugtattak, hogy nem nyitnak magának a belügyminiszter úrnak a közvetlen intézkedését. Megvan tehát a megnyugtató lehetősége az esetleg vitássá vált kérdések felsőbbfokú eldöntésének. A megállapodás ellen tehát van apelláta. így pedig a megállapodás a végén mégis csak sikerülni fog. Ha pedig ez megvan, akkor legalább az italmérő mentesül minden kártérítési kötelezettség veszedelmétől. A bírói gyakorlat ezirányú döntéseiből megállapítható, hogy adott esetben, jogdíj nélküli zenéltetés esetében egy védett zenedarab engedély nélküli zenéltetése után a megállapított kártérítési összeg olyan magas — 30—40 P — hogy ebből az összegből — nem is említve az ügyvédi díjakat — esetleg kétévi átalánydíjat is könnyen ki lehet fizetni. Inkább célszerűnek mutatkozik tehát a méltányos átalányösszegekben való megállapodás. De meg kell említenem még azt is, hogy a megállapodás megkötésével a kérdés még nincs elintézve. A megállapított összeget legalább félévenkint be is kell fizetni az érdekelt italmérőnek a szövetkezet csekkszámlájára. Még pedig mindig előre. Tehát az év első felére az év elején, az év második felére július hó elején. Ekkor mentesül csak az italmérő minden kártérítési kötelezettség veszedelmétől. Ezzel viszont sok-sok kártól és izgalomtól. A szövetkezet helyi körzetképviselője az éves engedélyekről értesítést ad. Ezt az értesítést a helyiségekben állandóan és feltűnő helyen kifüggesztve kell tartani. Nyomatékosan utalok végezetül még egyszer arra, hogy ha bármelyik italmérőnek a megállapított zenejogdíj átalányösszeg ellen észrevétele vagy panasza van, akkor terjessze elő indokolt kérelmét a szövetkezet központjánál, ahol bizonyosan meg fogják találni az utat és a módot az ellentétek megnyugtató áthidalására. „nyilvános étkezőt“ a közelben. Aztán mégis megnyílt és persze egy pengőért ad egy ebédet. . . Hiszen adnám én is egy pengőért, ha nem fizetnék 15.000 pengő házbért, havi 2000 pengő rezsit, adókat és adókat.. . Lemondóan legyint a kezével. — Elmaradnak a régi vendégek. Most nyilvános étkezőbe járnak előkelő tisztviselők a minisztériumból, magasrangú katonatisztek. Sőt van, aki onnan hozatja ötszobás lakásába az 1 pengős ebédet. A borfiú a sarokban szundikál. Szalvétája kissé összegyűrve hever a földön. A forgalom felére csökkent a népjóléti konkurrencia miatt s a borfiúnak nem igen akad dolga. Az előkelő dunaparti étteremben ugyanez a kép. 10 pincérrel, 20 borfiúval, két fizetőpincérrel, egy főpincérrel elégítette ki valaha a jobbmódú közönséget. Most már csak 3 éthordóval, 3 borfiúval és egy főpincérrel dolgozik. A tulajdonos szomorú gesztussal mutat körül: öt vendég — és 20.000 pengős házbér, 12 ezer pengő egyéb adók . . . Pedig 90, 80, sőt 60 filléres húsételeket adunk egész nap. Mióta megindult a cseh-magyar vámháború, kitűnő magyar sört is mérek s 30 fillér egy pohát. — Hiába, nem lehet konkurrálni annak a száz hatóságilag engedélyezett és agyonszubvencionált intézménynek étkezőhelyeivel, ahol nincs rezsiköltség, nincs házbér. . . De meddig mehet ez ? Tönkremennek a vendéglősök a népjóléti étkezők konkurrenciája miatt.
