Vendéglősök Lapja, 1928 (44. évfolyam, 1-24. szám)
1928-09-20 / 18. szám
1929. szeptember 20. VENDÉGLŐSÖK LAPJA 3 rel csak rövid ideig képes ellentállni az állandó kísértésnek. El kell buknia, mint gyengébb félnek. De lélektani szempontból is figyelemre méltó ez a probléma. Statisztikai adatok igazolják, hogy a pincérnők nagy tömege olyan egyénekből kerül ki, akik aránylag fiatalon nagyobb lelki emóciókon mentek keresztül. Lehet ez valamely bűncselekmény elkövetéséért kapott büntetés elszenvedése, lehet rosszul végződött titkos szerelmi viszony, lehet a családból való kitagadás, esetleg onnan a rossz bánásmód miatt menekülés, lehet öröklött züllésre való hajlam beteg szülőktől, vagy valami más. De olyan esettel alig találkozunk, hogy egy rendes családi élet kebelében élő, egészséges testi és szellemi nevelésben részesített leány ezt az élethivatást választaná, ha már gazdasági helyzetének sanyarúsága az önálló kenyérkeresetre is szorítja. Az indító ok tehát e pálya választásában a legtöbbnél az elkeseredés, az ember iránti gyűlölet — amit fűt a csalódás —, a vad — talán nevezhetném lelki — bosszúállás érzete. Szomorú tanácsadó bármelyik. Ez indulatok bármelyikétől fűtött elhatározásból hiányzik a józanság, az öntudat, hiányzik az önszeretet, a nem, a női nem megbecsülése. Amikor pedig, bizony nagyon sokszor csak a rendőrhatóság tagjainak megértő, de kijózanító szavai eljutnak a lefojtott női lélekhez, már nagyon sokan oly mélyre jutottak a lejtőn a mocsárhoz, hogy onnan nincs visszatérés. Kétségbeejtő annak a tudata, hogy a társadalom amily gyorsan talál jogcímet — legtöbbször csak a látszatra alapítva — egy szerencsétlen nő erkölcsi megbélyegzésére, ma az erkölcsök általánosan észlelhető süllyedése idejében is, annyira nem eszmél a gondolatára sem annak, hogy itt valójában nemesebb, magasztosabb hivatás várna reá. A lenézés, megvetés helyett a megmentés, a gyá- molítás, a segítés eszméjének kellene és kell is érvényesülnie. Nyugdíjegyesületünk és a kézműiparosok kötelező aggkori biztosítása. írta: Bolgár Menyhért. Az alkalmazottak betegség és baleset elleni biztosításának államosítása — a lex Vass I. — után, mely az ez évi január hó hó l-ével lépett életbe, a népjóléti minisztérium a szociálpolitikai alkotások terén ismét jelentős lépést tett előre, midőn az alkalmazottak öregség, rokkantság, özvegység és árvaság esetére szóló kötelező biztosításáról készített törvényjavaslatot — a lex Vass Il-őt —, mely a közelmúlt napokban törvényerőre emelkedett s jövő évi január l-ével életbe is lép. Ezzel kapcsolatban minden jel odamutat, hogy a kézműiparosok kötelező nyugdíjbiztosításáról szóló törvényjavaslat rövidesen elkészül és a jövő év folyamán életbe is fog lépni. El kell ismernünk, hogy a készülő törvényjavaslat hézagpótló lesz és sok évtizedes mulasztást fog jóvátenni. Különösen nagyfontosságú a törvényjavaslat a kisebb vendéglősök és korcsmárosok szempontjából, mert jelentékeny részüknek nagyarányú elszegényedése megköveteli, hogy az állam szociális védelemre szoruló kategóriának minősítse őket és állami beavatkozással is igyekezzék sínylődő helyzetükön olymódon segíteni, hogy kényszeríti őket arra, hogy a jövőjükről gondoskodjanak. Felmerülhet ugyan a kötelező nyugdíjbiztosítás szempontjából az a kérdés is, hogy a szegényebb vendéglősre és korcsmárosra nézve melyik a nagyobb szociális előny ? Az-e, ha biztosítva van öregség, rokkantság, özvegység és árvaság esetére, vagy az, ha nem kell megvonnia magától havonta azt a 10—20 pengős járulékösszeget, amibe a biztosítás kerül. Nézetem szerint mennél rosszabb anyagi helyzetben él valaki, annál indokoltabb, hogy a saját és családtagjai jövőjéről gondoskodjék és ha ezt önként tenni nem akarja, helyes, ha erre az államhatalom kényszeríti. Ezért meggyőződésem szerint a kis- vendéglősök és korcsmárosok számára előnyös a kötelező nyugdíjbiztosítás még akkor is, ha annak megvalósítása anyagi áldozatot jelent. Épúgy fontos a kötelező nyugdíjbiztosítás a jobb helyzetben élő vendéglősökre is, akik az ezzel járó terheket meg sem érzik, fontos pedig azért, mivel senki sem tudhatja, hogy mit hoz a jövő. A világháború megmutatta, hogy jómódban élt emberek önhibájukon kívül, a sorscsapások következtében öreg napjaikra koldusbotra jutottak. A jmai rettenetes gazdasági viszonyok között — a kényszeregyességek és csődök virágzó korszakában — valóban elodázhatatlanná vált már, hogy ne csak az alkalmazottak, hanem a munkáltatók jövőjéről is történjék végre gondoskodás, mivel könnyen előfordulhat olyan tragikomikus eset is, hogy míg az alkalmazott a kötelező aggkori biztosítás folytán öreg napjaira, ha szerényen is bár, de el van látva, addig esetleg volt munkaadója szerencsétlen körülmények következtében öreg napjaira ily biztosítás hiányában koldulni volna kénytelen. Nyugdíjegyesületünk, mely ipartestületünk segítségével reorganizálódott, az önkéntes biztosítás elve alapján tevékenységét a múlt évben ismét megkezdette, a munkaadók részéről azonban eddig, sajnos, az új intézettel szemben csak nagyon mérsékelt érdeklődést tapasztaltunk. A belépéstől való húzo- dozásnak legfőbb oka a bizalmatlanságban keresendő, amelyet a régi intézet szomorú sorsa váltott ki. Ez az indokolatlan bizalmatlanság csak hosszas és szívós munkával oszlatható el. A munkaadók és alkalmazottak részéről tapasztalt gyönge érdeklődés másik főoka pedig az ,,önkéntes“, tehát a nem kötelező belépésben jelölhető meg, mivel kényszer nélkül sokan még jövőjükről sem akarnak gondoskodni. Ha tekintetbe vesszük azonban, hogy régi nyugdíjintézetünknél sokkal hatalmasabb pénzintézetek is, mint pl. az Egyesült Fővárosi Takarékpénztár, Lloyd Bank, Magyar-Amerikai Bank stb., stb. is tönkrementek és hogy a bankbetétek valorizálatlan- sága dacára a felesleges pénzeket még ma is csak a bankokban helyezik el a takarékos emberek, úgy a reorganizált nyugdíjintézetünkkel szemben sem indokolt az a bizalmatlanság, mert hiszen az általános valorizáció hiányában még a Hitelbanknál elhelyezett háború előtti betétünk is az összes életbiztosításokkal együtt semmivé zsugorodott. A kár sokszor haszonnal jár. Ép a régi intézet szomorú sorsa tanított meg bennünket arra, hogy az új intézet vagyonát ezentúl kizárólag ingatlanban helyezzük el, mert az ebben elhelyezett vagyon a világháború dacára is majdnem 100 százalékig konzerválódott. A nyugdíjintézet iránti eddigi lanyha érdeklődés egyik oka, a nem kötelező „önkéntes“ belépés, a készülő törvényjavaslattal, hála Istennek, rövidesen megszűnik. Akarva, nem akarva, a jövő évben minden ipartestületi tag kénytelen lesz vagy az állam, vagy saját szakmabeli, de szigorú állami ellenőrzés alatt álló nyugdíjintézetébe belépni. Ha már most tekintetbe vesszük, hogy az állami kötelező nyugdíjbiztosítás tervezete szerint a biztosítandó szakmabeliek valószínűleg többet, de legalább is ugyanannyi tagsági díjat tartoznak majd oda befizetni, mint saját, már meglévő nyugdíjintézetükbe, anélkül azonban, hogy a felállítandó állami intézet nekik több előnyt nyújtana, avagy hogy annak irányítására megfelelő befolyást gyakorolhatnának, úgy ipartestületünk minden józanul gondolkozó tagjának úgyszólván morális kötelessége, hogy a nagynevű elődök által létesített saját intézményét erősítse, azt életképessé tegye, amit azzal kell dokumentálnia, hogy már ez év folyamán, vagyis a kötelező nyugdíjbiztosítási törvény életbelépése előtt belép nyugdíjegyesületünkbe. A belépés ténye még nem jelentene az ipartestületi tagokra nézve azonnali fizetési kötelezettséget, mert tagsági járulékok fizetésének megkezdése esetleg a kötelező nyugdíjbiztosítási törvény hatályba lépéséig függőben is maradhatna, úgyhogy a belépés egyelőre csak a morális támogatás jellegével bírna minden áldozat nélkül és azt bizonyítaná, hogy ipartestületünk már működő saját nyugdíjintézetének további fennmaradását óhajtja, mivel minden érdeke ezt kívánja. Ez valóban a legkevesebb, amit ipartestületünk — három évtizeden át kifejtett nemes emberbaráti működésére való tekintettel — a nyugdíjintézetért megtehet és ezt annál is inkább meg kell tennie, mivel nemcsak az összes ipari, hanem legutóbb az OMKE-ben a kereskedelmi érdekeltségek értekezlete is egyhangúlag úgy határozott, hogy a kötelező nyugdíjbiztosítást saját felállítandó intézete lássa el, amely intézetet tehát nem állami igazgatás útján, hanem saját autonóm szervezete által óhajtja irányítani és ellenőrizni. Ha tehát azt látjuk, hogy a kötelező nyugdíjbiztosítást kivétel nélkül minden érdekeltség saját intézetével óhajtaná ellátni, sőt ahol ilyen intézet még nincs, ily intézetet direkt létesíteni akar, úgy nyugdíjegyesületünk további fenntartása nemcsak morális kötelessége, de egyszersmind érdeke is ipartestületünknek és pedig annyival is inkább, mivel így a már említett előnyökön kívül még az adminisztrációs költségek tekintetében is lényeges megtakarítást ér el. A nyugdíjbiztosításra vonatkozó mindennemű felvilágosítással a Budapesti Szállodások és Vendéglősök Ipartestületének hivatalos helyiségében (V., Ferenc József tér 5. sz.) Bolgár nyugdíjegyesületi titkár naponta d. u. 12 és 2 óra között készséggel szolgál. A szegedi paprika, mint arc- és ajakfesték. Egy orvosi szaklap szerint a cseh vegyészeti gyárak aziránt érdeklődnek, hogy nem lehetne-e a szegedi paprikát a festékipar terén is hasznosítani, nevezetesen arc- és ajakfesték gyártására felhasználni. »Nem hallottunk az ajánlatokról, írja ehhez egy szegedi újság, bár az a véleményünk, hogyha valaki jó erős paprikával bekeni a száiaszélét, feltétlenül piros lesz tőle. A szegedi paprikások pedig tiltakoznak az ellen, hogy a paprikát ajakfestékké degradálják, mert az nem külsőleg, hanem, mint a jó magyaros ételek alkatrésze, belsőleg használandó". Liliké L pezsgőgyár, Pőcs Főraktár: Budapest, IV., Szép ucca 3. Telefon ; József 378—23
