Vendéglősök Lapja, 1927 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1927-12-05 / 23. szám
VENDÉGLŐSÖK LAPJA 1927. december 5. 2 Ahogyan a régi Romában minden vallást szabadon lehetett gyakorolni és idegen istenek számára is állíthattak oltárt, úgy Párisban a legidegenebb konyhák is polgárjogot nyernek és felállíthatják oltárt-pótló tűzhelyeiket. Az ilyen gasztronómiai befolyások egyébként bizonyára éppen olyan jótékony hatással vannak a népek közeledésére, mint az irodalmi és művészeti kölcsönhatásaik. Legfeljebb, hogy némileg könnyebben emészthetők . . . Az élet és az üzem ezekben az exotikus vendéglőkben természetesen szakasztott ugyanolyan, mint az egyéb, elegáns, éjszakai helyiségekben: jazz, tánc, pezsgő és végső szájíz gyanánt: a jó borsos számla. A hölgyek és urak azonban, akikből az isteni közönség kikerül, könnyű szerrel teszik túl magukat rajta. Egyáltalán, mindenki játszi könnyűséggel alkalmazkodik, sőt hozzáalakul a helyiség „couleur locale“-jához. Az egyik ilyen vendéglő szigorúan pagodaszerű. Ehhez képest, a megfelelő mennyiségű pezsgők és egyéb italok elfogyasztása után a mulatozó vendégek is a legmélyebb tűnődések révébe érnek; mereven ostoba képet vágnak. Egy másik ilyen vendéglő viszont pontosan az ó-török hajlékot utánozza és mint ilyen : a végső menedéke az Angorából száműzött hárem-romantikának. Az utolsó odaliszkok a kétségbeesés black- bottomját lejtik itt az utolsó üvöltő dervisekkel, mialatt vendéglős és pincérei kiváló módon jelenítik meg Ali babát és a negyven rablót. A harmadik ilyen vendéglő Sevillát vagy Kordovát másolja. A férfiszemélyzet csupa Don Jósénak van öltözve, aki a torreádor-induló hangjai mellett, mintha most vonulna fel a véres viadalra. A hölgyek itt viszont megannyi Carmen és e mantillás- padillás szenyoriták pillantása olyan tüzesen villog a Valenciával túlfűtött, fülledt éjszakában, hogy már szinte a kerületi tűzoltóság után kiált. .. Amott egy kínai vendéglő. Aztán megint egy orosz. Túl egy darab Ispahan. Rövid csatangolás során felvonul így a,kerek egész világ. Az előrehaladott éjszakában váratlan félreértések, eltévedések, sőt némely határincidensek se ritkák. A kaukázusi pince kirgizpincére és a spanyol bar egyik cabalerója hajnal felé valahogyan a szomszéd épület kínai vendéglőjének emeletjére tévedt fel, vagy pedig az ott felszolgáló, selyemkaftános mandarinok egyike bukkan fel, váratlanul, a szomszéd ház pincéjének eszkimó dancingjában. Hogyan ? Miért ? Mit keres ott ? Senkise kérdez utána . . . Nevetséges ? Nem vagyunk-e testvérek mind ? És különben is : az óceánok átrepülésének napjaiban ugyan ki lepődnék meg még rajta huzamosabban, ha a Kordilleriák keselyűje a Himaláján száll meg, vagy ha pólusok jégmezején Bőrharisnyával találkozunk, aki ezidén netán ott nyaral . . . ... E fényűzéstől inspirált vendéglőkön kívül vannak aztán mások is, szintén idegenízűek, idegen zamatúak, exotikusak, amelyeknek asztalai köré azonban az itt élő idegen diákok, művészek, munkások, egyéb szegényebb emberek gyűlnek. A hazát bizonyára a gyomron keresztül is lehet szeretni és hiába volna e gasztronómiai varázs nemzeti erejét lekicsinyelni. Mindez különben nagyszerűen kifejezésre jut e szerény, exotikus kis korcsmákban. A házbér drága és a térség szűk. De ha enni van mit, kis helyen sok jó gyomor elfér, így hát egybeszorulva ülnek a vendégek, kicsit össze-vissza, öreg hajótöröttek és a jövendő napok friss reménységei. Ahogyan itt idegenben, a honi korcsma Noé bárkáján kuncorognak, mintha egy nagy családi asztalt ülnének körül... Az elegáns exotikus vendéglők: megannyi csillogó keret egy-egy a maskaráig torzított képhez. Holott e kopott és dísztelen étkezőhelyek! . . . A hangos vígságot itt valami súlyos, a lelkekre és ajkakra egyformán ránehezedő komolyság helyettesíti, a zenebonát: meglepő szellemiség — talán a szavak, az ízek és ételgőzök honiságának távolra magával ragadó befolyása alatt. Az asztal: valóságos oltár, a tálakból felszálló pára pedig szinte imádsággal felér. A zsúfolt kis helyiségben fátyol gyanánt úsznak a füstök, gőzök és párák ; mögülük mintha gyermekkori emlékek mosolyognának ki, félszegen, e rágcsáló és falatozó tömegre ; árnyékba ájultan egy hajdani szoba, a sárga fénykarikás petróleumlámpa glóriájában egy levest osztó kéz. Vannak örmény, görög, cseh, magyar, szerb, török, kínai, olasz, orosz vendéglők Párisban, csakúgy, mint svédek, japániak, argentínaiak és amit az ember kíván. Mindnek megvan a különleges atmoszférája, a maga konyhájával és sajátlagos, még a néprajzi különbségeknél is élesebben elhatároló illataival. Az exotikus luxusvendéglők közül, az olaszokon kívül, az oroszok és a kínaiak vannak különösen divatban. Az oroszok, mert mindig akadnak regényes és érzékeny lelkek, akik javíthatatlanul abban a hitben ringatóznak, hogy ezek az itt éldelő, unatkozó delnők régebben egytől-egyig a cári udvart ékesítették s hogy a felszolgáló pincérek, le az utolsó balalajkásig, egykor mind nemes gárdisták, főméltóságok, talán miniszterek voltak. E lecsúszott nota- bilitások ma egyébként felettébb boldogok, ha a Kecskemétről jelentik: A kecskeméti vendéglősök a múlt hó végén értekezletet tartottak, amelyen behatóan foglalkoztak azokkal a nehézségekkel, amelyek innen-onnan már katasztrófával fenyegetik a vendégloáipart. Az értekezleten igen szenvedélyes kifakadások hangzottak el s a résztvevők végül is abban állapodtak meg, hogy sérelmeik orvoslása és nyomasztó terheik enyhítése végett kérelmet nyújtanak be a pénzügy igazgatósághoz. Az értekezlet kapcsán a vendéglős-szakma elnöksége részéről az alábbi szomorúan érdekes információt kaptuk a vendéglősipar jelenlegi viszonyairól: — Ezt a százados múltú tisztes ipart, amely az ország egyik legjobb adófizetője, az ország fogyasztásának, kereskedelmének, iparának legerősebb tengelye, a lehetetlenül súlyos terhek alapjában rendítették meg. — A vidéki vendéglősök helyzete ma már a szó szoros értelmében tarthatatlan. A vidéken nincs idegenforgalom és így, miután itt az emberek (családok) nem járnak vendéglőbe étkezni, a vendéglősöknek még csak reménye sem lehet arra, hogy jövedelmük fokozódhatik. Főzni, készülni azonban mégis kell, annak dacára, hogy pl. a város belterületén levő nagyobb vendéglőkben is alig fogy el több 8—10 vacsoránál! — A terhek pedig, főleg az indirekt adózás révén, napról napra növekednek anélkül, hogy a fogyasztókra át lehetne őket hárítani. Hisz akkor még az a néhány vendég is elmaradna! A magunk zsebéből kell tehát még ezt is megfizetni s ez az oka annak, hogy a vendéglős szakmában soha nem tapasztalt módon éri egyik bukás a másikat. — A vendéglősipar lerombolására irányuló folyamatban igen nagy szerepet játszik a házi borkimérések tömeges szaporodása, de még inkább az, hogy rendkívül sokan kaptak italmérési engedélyt olyanok, akik erre rászorulva nincsenek. Számos olyan tőkeerős részvénytársaságot, szövetkezetei, egyletet sorolhatnánk fel, amelyek nemcsak tagjaiknak, hanem bárkinek kiszolgálnak italokat. Legnagyobb sérelmünk azonban az, hogy Kecskeméten ma már úgyszólván minden fűszeres bort mér. Még azok is teljes egészében vendéglősipart űznek a rovásunkra, akiknek csak korlátolt italmérési engedélyük van! Nagyon sok olyan fűszerkereskedő van, aki lényegesen több bort mér ki, mint számtalan jónevű vendéglős. Bizonyítani tudjuk, még pedig a város javadalmi hivatala által, hogy olyan fűszeres is akad, aki 160—200 hl. bort mér ki, szabadon, nem fojtott üvegekben. A vendéglőknek valóságos hóhérai ezek a fűszerüzletek, mert mi aránytalanul nagyobb rezsink miatt nem tudjuk a bort olyan olcsón árúsítani, mint ők. Emellett nekik még száz- és száz másféle eladnivalójuk van ! — Ilyen körülmények között érthető az a mélységes elkeseredés, ami a vendéglősök között lábra kapott és méltán indokolt az a kérelem, amit a rengeteg adó és illeték mérséklése iránt haladéktalanul be fogunk nyújtani. Erre egzisztenciánk védelmezése céljából most már elkerülhetetlenül szükségünk van, annál is inkább, mert újból egy olyan sérelem ért bennünket, amit nem lehet szó nélkül hagyni. maga görbe éjszakája során egy-egy illusztrisabb bolseviki téved be hozzájuk. Dehogy is lesz tragédia belőle ! Dehogy is bántanák! Ugyanazzal az alázattal és természetes önmegadással szolgálják ki, mint régebben a bolseviki szolgálta volna ki a herceget... A kínai vendéglőt is sokan látogatják, részint az étlap ismeretlen fogásai kedvéért, részint azért is, mert a vendégek kiváló élnitudásról tehetnek bizonyságot, ha értik a módját, hogy az ég fiainál dívó evőpálcikákkal pótolják étkezés közben a mi plebe- jusi evőeszközeinket, a kést és a villát. Nagy ügyesség kell hozzá, de azzal az előnnyel jár, hogy a finoman manikűrözött kéz, a gazdag karkötővel ékes csukló és a dúsan felgyűrűzött ujjak pompásan érvényesülnek mellette. — Ez pedig nem más, mint a sertésvágás hihetetlenül kegyetlen megadóztatása. A vendéglősnek ugyanis, ha üzlete részére sertést vág, a következő tortúrán kell keresztülmennie. — Fizetni kell a javadalmi hivatalnál a húsfogyasztási bárca kiváltásakor 16‘50 pengőt, legújabban az élő sertés súlya után forgalmi adót olyképen, hogy az adóalaphoz 30 százalék (!) hasznot is hozzácsapnak (két kis sertésnél ez 12—13 pengőt jelent!) fizetni kell az állatorvosi díjat (4-40 pengőt) és az étel kiszolgálása alkalmával még egyszer, immár harmadszor le kell rónia a forgalmi adót, amit legelőször már a járlat átírásakor meg kellett fizetnie. Ez a tortúra pengőben kifejezve minimálisan 55—60 pengőt jelent a vendéglősre akkor, amikor még egy fillért sem vett be. — Ezek után meg lehet állapítani, hogy még egy olyan szakma nincs, amely annyi teherrel volna kénytelen birkózni, mint éppen a mienk. Ezzel szemben a kereseti viszonyok korántsem állanak arányban a megélhetési feltételeivel. Szakmánk tele van időnekelőtte megöregedett emberekkel, mert a napi gond megfosztja őket az élet jogos és becsületes örömeitől is. Becsülettel álltuk idáig a sarat, de most már ronccsá vált idegeink győznek meg bennünket arról, hogy így nem mehet tovább. Itt van a tél is a nyakunkon. Ha vendég nincs, akkor is fűteni és világítani kell. Jobb erről nem is beszélgetni. Mohácsiak Pécsen. Mohácsi kartársaink legnagyobb elkeseredésére immár ötven százalékkal több korlátolt italmérőnek adott ki engedélyt a pécsi pénzügyigazgatóság, mint amennyi a békében volt, szemben a szánalmas módon lecsökkent forgalommal. A Mohács és Vidéke Vendéglősök és Korcsmárosok Egyesülete november 14-én Tóth János elnök vezetésével küldöttségileg vonult be Pécsre ez ügyben. Kérésükre leutazott a Dunántúli Vendéglős Szövetség főtitkára is, aki előadta a pécsi pénzügyigazgatóságon a mohácsi 41 vendéglős és korcsmáros szomorú helyzetét, akinek a lehervadt kicsiny forgalmára is még 37 korlátolt, 18 termelő, 10 létszámfeletti és 17 kismértékbeni italmérő vadászik, rámutatott arra a veszedelemre, ami a legjoban ellenőrizhető és legtöbb adót is fizető korlátlan italmérők kipusztulásával azok családjára, arra a karra, ami a kincstárra hárul és kérte a korlátolt italmérők békebeli létszámának visszaállítását, a törvényt kijátszó és ezért büntetett korlátolt italmérők ellen pedig az engedélyelvonó eljárás azonnali megindítását. Miután még Tóth János elnök, Vörös Tibor alelnök, Lerch Ferenc, Varga János és Petre György is nyílt kifejezést adtak a mohácsi panaszoknak, a pénzügyigazgatóság megértő válaszban nyugtatta meg a küldöttséget aziránt, hogy a jogos panaszok előbb utóbb igazságos megoldást nyernek. És ha nem nyernének, a mohácsi kartársak el vannak rá szánva, hogy a szövetségben található hasonló panaszokkal együtt a miniszter elé juttatják az ügyet, amely immár élet-halál harcává lett a korcsmáros- és vendéglősiparnak. Válságban van a kecskeméti vendéglősipar. A kecskeméti vendéglősök sérelmeik orvoslását és terheik enyhítését kérik a pénzügyigazgatóságtól.
