Vendéglősök Lapja, 1913 (29. évfolyam, 1-24. szám)
1913-01-01 / 1. szám
6 VENDÉGLŐSÖK LAPJA 1913. január 1. IV. A győzelem végre mégis A hős magyaré lett... Megsegíti Isten mindig Ezt a magyar népet! Ily győzelmet nem vívott a A magyar akkorába — — Orombál is ott veszett a Szörnyű nagy csatába. A fényes magyar trón helyett — A mire úgy vágyott — Halál keze vetett neki A vérmezőn ágyat. Csárdabeli szép asszonynál. Balatonra hajló, lankás hegy oldalán, szőlőhegyek, gyümölcsfák, dalos madaraktól cattogói erdők közepette, ott fekszik a mi kis falunk: Szabados Mikor a nap felkel, éppen vele szemben fürdeti meg ragyogó sugarait a kis magyar tenger vizében, mikor pedig lenyugszik, búcsúzóul a falu háta mögötti erdő öreg fáinak lombkoronáit aranyozza be, hogy azok levelei fényeskedjenek be az alkonyatba, mig fel nem kelnek az ezüst- fejü, szépséges csillagok. ümi a hegy és a nagy viz között van, az jó bort termő szőlő, meg arany búzát nevelő szántóföld. A szabadosi emberek általán jómódnak, tiszteletben állók, egymást támogató szövetkezeti életet élnek, ám azért, mint afféle törzsmagyarok, a kelleténél talán jobban is mulatósak. Hanem azután az is igaz, hogy az egész vármegyében, Szabadoson teremnek a legszebb leányok s a legsudárabb termetű, de munkában megizmosodott legények. Mig a leány valamennyi rózsa, liliom, a legénye itt mind olyan, mint a magasba törő jegenyesudár, melynek erős törzsét azonban meg nem tudja hajtani a vihar, az orkán. Itt még istenáldásának tartják a mennél több gyereket s a gazda-legények rendszerint még a katonasor előtt megfeleségesednek s apáivá lesznek egy újabb nemzedéknek. Hajh, keser- vetes dolog is azután otthagyni ezt a falut, a felnevelő szüléket, meg a kis feleséget hosszú, komisZ három esztendőre ... Éppen pedig igy leszt a sora Gombos Andrásnak is, aki a katonasor előtt egy esztendővel kélt egybe a szép liliomhajlásu, piros orczáju, fekete hajú, kék szemű Kincses Erzsikével. Mikor meg- fujták a trombitát, hogy »be kell rukkolni«, a szép fiatal asszony már egy aranyos porontyot — a kis Gombos Bandit — ringatá a karján. Hejh, milyen keserves is volt a bucsuzás, azt szinte könyezés nélkül még látni sem lehet! Mindazonáltal Gombos András a nagy keserűséggel lelkében, bevonult először szépen hires Győrnek városába, onnét pedig később Boszniába. És folyt a levelezés az elhagyott ifjú feleség, meg a fiatal katonaférj között, ki tudja mi volt több, amit Andris onnét házul kapott: a levélbeli forró | csók-e, vagy a pompás tepertős pogácsa? Egyszer csak, a harmadik esztendőnek vége- felé táján, ezt írja az asszony egyik levelében: Kedves uram András! Én hála istennek egészséges vagyok a kis fiunkkal együtt s kívánom, hogy kendet is levelem igaz, friss, jó egészségben találja. Itthon más újság nincs, minthogy a testvér- húgom, Klári, férjhez ment Somogyba, egy sZántódi legényhez. Somogyi János az ő neve, katonaviselt, derék szál egy ember, de nem különb az kendnél, ök is köszöntetik általam most kendet. Ö, de gyüjjön haza, ó gyüj haza már én édes jó uram. Ezer könyhullatás közt oly nehezen várnak. Vár a feleséged s a kis fiad Bandi, aki velem küldi ezer, ezer csókját a katona apjának. Ölel, csókol ErZsi. Hát úgy hozta a sor, hogy most a nyár elején, mint hogyha csak e levélre várakoztak volna, a görbe Boszniából, hosszú szabadságra eresztették Gombos András káplárt. Hogy szerette volna, hogy villámszárnyakon repüljön vele most a vasúti vonat s egyre csak az uj hazai hírek jártak a fejében: — A Klári is férjhez ment. — Derék katonafi az uj sógor. — Édes feleségem, kedves kis fiacskám. Verdesni kezdte már kalászát a búza, nyílott közte pipacs, meg kék búzavirág, amikoron András a nagy ut után mégis csak hazaérkezik. Az erdő Zúgása, a fülemiléje, mezők pacsirtája, mind őt köszöntötte. Az őserdők fái neki hajladoztak. Ott lent a Balaton nagy ezüstös tükrén a hullámverések szintén őt köszöntötték. Alig vette észre. Csak sietett haza s reáborult a kis felesége dobogó keblére s fiát simogatta, csókolta, ölelte, beczézte. Édes feleségem! Kedves kis fiacskám! A többi szavát elnyomta lelke áradása, omló, forró könye ... * Elmúltak a napok nagy szeretkezéssel, igaz boldogsággal, melyet nem zavart meg sem az aratásnak, sem a cséplésnek a nehéz munkája. Édes volt dolgozni most András gazdának,, mikor felesége hozta az ebédet utána s mikor pacsirta-dalnál is szebb vala most néki fia gügyögése. Már úgy cséplés után, azt mondja az Erzsi az urának: — Hallja-e kend, Andris? El is feledkeztünk róla. Még azt sem tudja kend, milyen az uj sógor! Úgy szombat estéről vasárnapra kelve, átmehetne hozzá. }— Igazad van, lelkem. Átmegyek hozzájuk. Megnézem a Klárit, meg az urának a baka- ábrázatját! Hát úgy is történt. Szombat este épen a fejére tette a katonasapkáját, botot vett kezébe, s miután búcsút vett illőn, megindult a Balaton iránt. A berényi völgyben trücskök csiripeltek búcsúztatót néki s fölötte a vadludaknak gágogása hangzott. Hogy Almádi alatt a nagy viz mellé ért, az öreg Hetesi halászszal találkozott éppen, amint az hálóját kötözte: — Adj’ Isten jó estét! — Adjon az Úristen! Mi járatban, Bandi? András oszt’ elmondta, hogy át akarna kelni az uj sógorához a szántódi részig. Elkérné az öreg halásznak a lélekvesztőjét, ha az odaadná. — Szívesen od’adom, csak aztán vissza hozd! — Vissza hozom, bátya! S a kis lélekvesztőn megindula András. Két erős karjával az evezőt forgatta. Csendes volt a nagy viz, mint egy alvó, szép lány. Ö, gyönyörűséges és szelíd nyári éjjeleken az Úristen könnye ez a szép Balaton! Olyan, mint egy nagy- nagy ezüsttükör, melyet megvilágítanak a hold és a csillagok s melyekben felülről egész angyalsereg nézi a glóriás orcáját. A messze partokról muzsikát, szorongó énekszót hozott el a csendes fuvalom, mely ide úgy hangzott, mint hogyha azok az angyalok énekeltek volna ... András csak evezett, már a közepén volt, mikor egyszerre alatta megmozdult valami. A nagy viz egysége minthogyha megszakadozott volna, s a nagy vizdarabok mint nagy ezüst táblák egymásra tolultak s először csak kisebb, majd nagy, nagy, óriás hullámhegygyé váltak, a melynek fölötte olyan volt a tajték, mint valami odajutott menyországi fátyol. András már tudta ,hogy itt a vész1, a vihar. A Balaton egész nagy ágyában megmozdult, s úgy zúgott, morajlott, mint hogyha alulról tüz- okádó hegyek emelgették volna. Az ég is beborult s apróbb-nagyobb villámkölykek kezdték öltögetni tüzes nyelveiket. Majd beragyogott a nagy égitüz a menyei határba szemvakitó fénynyél s olyan tlördülése támadt a sötét felhőknek, hogy még a földet és á csillagokat' is megrázta... A vihar-madarak ott sikongtak, szárnyaikkal csapkodva a vizet Gombos András mellett. Ez egy ideig még húzta az evezőt, de aztán letette. Eelehuzódott a lélekvesztő-csónak gyomrába, annak szűk nyílásán s ott végignyujtózott. Tudta, hogy ezt a furfangos kis halász-alkotmányt föl nem fordítja az eget verő hullám, csak ha a vihar odavágja a tihanyi sziklákhoz, akkor izzé- porrá törik s vele együtt ő is. Sóhaj szállt leikéből: — Édes feleségem! Kedves kis fiacskám! Látlak-e még egykor? S a vihar, a háborgó Balaton játszott a kis lélekvesztővel. Hol majd-majd elnyelte, hol magasba dobta. Hol meg elsodorta talán Kenéséig, onnét meg Keszthelyig. így tartott ez soká. Akik a partokop ezt látták, igy imádkozának: f— Úristenünk! Atyánk! irgalmazz most a vizen levőknek! Egyszerre Gombos András egy nagy lökést érzett, egyben azt, hogy a kis lélekvesztő is felfordult véle. Tudta, hogy partra dobta a vihar ereje, de, Úristen, hová? Valahogy kibújt a csónakból annak szűk nyílásán. Csakugyan homokos parton yolt. A kis lélekvesztőt messze odébb húzta és ott megláncolta egy fűzfa törzséhez1. Aztán körülnézett a zugó éjszakában, de nem látott semmit, csak odébb, a távolból egy ablak halovány világát. Csuron-csupa viz volt, de a pénze megvala zsebében. A fény felé tartott. Amint odaére, megismerd rögtön, hogy az csárda-ablak. Az ajtóra került és azt benyitotta: — Adj’ Isten jó estét! — Adjon a jó !sten! András körülnézett. Csak egy lélek vala a csárda-szobában, az a szépséges, gyönyörű menyecske, aki a »fogadjistent« mondta és most tovább csicseregte: — Hát mi járatban, lelkem, ebben az ítéletidőben? — Hát kidobott a vihar a léiekvesztőmmel. — De jó helyre dobta, hogyha hozzám dobta... (s mosolygott hozzája). — Talán maga a csárdásné? — Csárdás és csárdásné is, mert én özvegy vagyok — s kacsintott hozzája. — Tyüh! özvegyi sorban? — kiáltotta András. — Én meg legény volnék. — hazudott a gonosz. — Hozzon hát egy üveg jó bort szép csárdásné, lelkem violája, azután üljön az ölembe, lehet még a párom. És jött egy üveg bor, utána a többi. András PÉCZELY ANTAL ásvány viz=nagykereskedő A Szántói savanyuviz főraktára BUDAPEST, II., MARGIT-KÖRUT 50—52- TELEFON 40—97.
