Vendéglősök Lapja, 1912 (28. évfolyam, 1-24. szám)
1912-04-05 / 7. szám
6 VENDÉGLŐSÖK LAPJA 1912. április 5. NAGY IGNACZ ■ pinczefelszerelési czikkek üzlete ■ Budapest^ VII., Károly-körut 9. Ajánlja dúsan felszerelt raktárát mindennemű pinczefeisze- relési czikkekben úgymint: borszivattyuk, gummicsövek, rézcsapok, palaczkdugaszolok és kupakolók kisebb és nagyobb hollandi és asbest szütőkészülékek, boros palaczkok, parafaguda- szok, továbbá különféle rendszerű borsajtók, szölözuzók. erjesztő tölcsérek, faedények, permetezők raffiában stb., stb. Saját palaczkkupak gyár Nagy és Watzke----- Pinggau. = Má tyás Király és a bor. Igazságos Mátyás Király aki örökön él a magyar nép szeretetében, nemcsak a tudományokat és művészeteket szerette, hanem a vidámságot is. így hát sokra becsülte a vidámság anyját, a bort s a szellemes társaságot. Ezért asztalánál sohasem hiányzott a vendég. Mint Bonfini egykorú följegyzéseiben olvassuk, még a „kis ebédek“ is olyanok voltak, amelyeken husz- huszonöt meghivott vendég vett részt csupán annál a táblánál ahol a király étkezett. Magának a királynak udvari tisztjei és cselédjei csupán Budavárában több ezren voltak, akik az akkori szokás szerint szintén a király konyhájából kaptak élelmet, lévén ez a fizetésüknek egy része, bár a nagy király mértékletesen élt úgy az étellel, mint az itallal s ezt nagyrabecsülte a környezetében levő, avagy meghivott egyéneknél is, tisztjeitől, katonáitól s cselédségétől pedig egyenesen megkövetelte, mégis az akkori idők szokásához képest azon idők mértékletessége — már t. i. borfogyasztás tekintetében — manapság részegségnek is megjárná. Mert abban a korban, mikor az emberek legjobb foglalkozását a testedző fegyverforgatás, lovaglás, a szabadban való mozgás képezte, a gyomor is jobban működött s ma a legnagyobb erő is visszariadna egy olyan ebéd végigélvezésétől, amelyen két-háromszáz fogást hordtak körül ; pedig ez akkor nem is tartozott a ritkaságok közé. Hogy azután ezt a kolosszális étekhalmazt sűrűn öntögették le a „hegyléviel“, ez csak természetes következménye volt a bő étkezésnek. A napjainkban divó borospoharakkal ugyan nem bíbelődött volna akkor senki, kupák, bilikomok szolgáltak akkor ivásra. A kupák olyan terjedelműek voltak, hogy megtöltve még az akkor erős, edzett férfiak is két marokra fogták (ezért volt két fülük is) és úgy ittak. Kiki, amennyi jól esett. Egy kupa tartalma fél akónyi volt s minden vendég előtt állt egy ilyen. A bilikom többnyire a messze- földön hires magyar ötvösművészet remeke volt s aranyból, ezüstből készült, amelynek űrtartalma egy pintet tett ki. Voltak természetesen kisebbek is a hölgyek részére. Mikor a király — ebéd közben — felemelte bilikomát s vendégei felé köszönté, a vendégeknek kötelességük volt a köszöntést elfogadni s fenékig üríteni a bilikomot. Nagy ebédeknél — mikor az messze benyúlt az éjszakába, sőt olykor a hajnal derengő pírja is bekonditott az ebédlőpalotába — csupán a királyi asztalnál elfogyasztott átlag egy-egy vendég húsz-huszonöt pint bort, amire ma bizony kevés ember merne vállalkozni. A tisztitáblánál hol a király vasszeme nem feszélyezte annyira az étkezőket, még nagyobb volt a bor kelete ; mig a cselédség részére kádakba eresztettek bort s abból merített ki-ki tet- ezése szerint — ha más edény nem volt sözelben : a kucsmájával. Bonfini szerint a király udvarában a kis ebédek alkalmával kifogyott átlag 18 dreyling (százötven akó) bor, mig a nagyebédek napján — pl. 1476- ban augusztus 28-án, mikor a követségek tiszteletére ebéd volt a várban — kétszáz- huszonöt dreyling bor csurgóit le a különböző rangú és rendű gégéken. Bonfini a király udvar borfogyasztását ötezer drey- lingre teszi, ami negyvenötezer akónak, vagyis az akkori akókat nyolczvan itczével számítva, mintegy hárommillió liter bornak felel meg. R párisi apacsok korcsmáinak pusztulása. Minden nagyobb város társadalmának meg van a maga salakja, a maga veszedelmes emberrétege. Budapestnek is megvan. Ezeket a főváros népe különös elnevezéssel különböztette meg egymástól. Itt vannak elsősorban a „csibészek“. Ezek még aránylag fiatalkorban lévő gyerekemberek, akik vásárcsarnoki s egyéb zseblopásokon kezdik, betöréseken s néha ezzel párosult gyilkossággal folytatják s a fegyházban, vagy bitófán végzik pályafutásukat. Itt vannak azután az úgynevezett „striczik“. Ezek a szerencsétlen, bukott leányok kitartottjai, zsarolói. Többnyire mesterségüket megunt, dologkerülő legények, vagy Budapest népligetein, telkein felcseperedett apát, anyát nem ismert schiederek. Ezek sem riadnak vissza az éjszaka sötétjében a bicskanyitogatástól. Ezután következnek a „jasszok“. Veszedelmes, duhaj, csavargónép, a „csibészek“ és „striczik“ keveréke, melyek sokszor éjszakákon nyitott bicskákkal, revolverlövésekkkel, kiabálva járják be külvárosaink külső részeit, rémületővé minden békés utczai járókelőnek. A budapesti társadalom eme bűnözőinek is megvannak a maguk szórakozási helyeik. Reggel a pálinkásbutikok, azután ott a külső Ferencz- vagy Józsefvárosban a piszkos kontárkorcsmák, vagy söntések, éjjel a tizen- harmadrendü kávéháznak nevezett lebujok, ahova ne adj’ Isten, hogy tisztességes, pénzes ember valahogy betévedjen, mert belekötnek s kifosztják a koronáiból. Csavargó, veszedelmes emberek dolgában is azonban Európa összes városai előtt, a ragyogó, büszke világváros, Páris vezet. Páris kloakáinak lakói, az apacsok gonosztetteikkel, rettenetes merészségeikkel és kegyetlenségeikkel világhírre tettek szert. Most azonban kissé megszorítja a nyakukon a franczia rendőrség a zsineget s kezdenek velük a párizsi fegyházak megtelni, sőt egyikük-másikuk nyaka már a „Guilletine“ késpengése alá is került, sőt ma már a párisi apacsok egykor hírhedt találkozási helyei, korcsmái is elpusztultak. Ezek az apacs-korcsmák Párisban a Quartier Manbert utczában voltak még néhány esztendő előtt s romjaik fölött most fényes paloták ékeskednek. Páris legnevezetesebb csavargó korcsmái ebben a városrészben, a „Guillettine“, a „Pere Lunette“ és a „Moe aux Beaux“ voltak. A leghirhedtebb volt ezek között a Guil- lettone. Hatalmas méretű házban, mely nagy blakaival, széles előcsarnokával, tágas udvarával, magas homlokzatával dehogy sejtette volna, hogy benne Páris legveszedelmesebb gonosztevői adnak naponként egymásnak találkozót. Ebben a külsőleg tisztességesnek látszó házban bennt a nyomor és bűn tanyázott. Az utczára nyiló első szoba I volt az ivó s ebből balfelől nyiló nagyobb szoba az étterem, melynek falai karikatúrákkal, humoros képekkel voltak díszítve. Itt gyülekeztek össze Páris társadalmából azok az emberek, akik egykor jobb, sőt magasabb kiképzést nyertek, jobb sőt fényes napokat láttak, de azután belezuhantak a bűnök fertőjébe. Csupa kétes existenezia. Nem bízott bennük a tisztes vendéglős sem, meri előre fizettette velük az ételek árát. Ezek, az egykor a társadalom felszínén úszó egyének ugyanis csak kisebb lopásokat, csalásokat mertek elkövetni, de a nagyobb bűntények elkövetésétől visszarettenitek s ezért csak ritkán jutottak nagyobb összeghez. A második szobából a harmadik ivó- és étterem nyillott. Itt már az igazi hires apacsok rendeztek az apacsnőkkel együtt egy- egy jól sikerült eset után hatalmas orgiákat. Ilyenkor ütött rájuk rendesen a rendőrség is. Az apacsok természetesen hagyták magukat s ilyenkor a „Guilletona“ rendesen egy vár erőddé változott. Az ostromló rendőrök kívülről az ostromlott apacsok belülről lövöldöztek kifelé. A korcsmáros a falba fúródott revolver golyókat dehogy távolította volna el. Sőt büszke volt azokra s azt is büszkén emlegette, hogy az ő helyiségéből vitték el ezt és ezt a törzsvendégét a fegyházba, vagy a nyaktiló alá. Önérzetesen mondogatta, hogy nincs Párisban több vendéglős, aki ugyanezt a dolgot elmondhatná magáról. A „Pere Lumetté“-hez czimzett apacs vendéglő az előbbi tőszomszédságában volt s mindössze két szobából állott melyekben azonban éjjel-nappal szakadatlanul folyt a tivornyázás. Szólt a zene, hangzott a salakos utczai költészet dalama, ha ugyan ennek leCOONAC CDBA-DDROZIER & 0 FRANCZIA COGNACGYÁR PR0M0NT0R. — JLAP1TTAT0TT 1884-
