Vendéglősök Lapja, 1912 (28. évfolyam, 1-24. szám)

1912-09-18 / 18. ünnepi szám

kával oltják, de vízzel soha. Mindegyik csapat mögött egy betegszállító kocsi halad, melynek katonácskái szintén antialkoholisták. Mig az első vezető csapat maródi kocsiján csupán csak egy kimerült ólomkatona ül, a második borivó csapatén már nyolcz kimerült ólomvitéz ült, a harmadik kocsi pedig be sem tudta fogadni a kidült, kimerült, javíthatatlan, alkoholista ólomkatonákat.

Hát ez az ólombaka illusztráczió egyáltalán nem felel meg az élet valóságának. Aki katona volt, tudja, hogy az a gyalogos, aki vizet iszik, a menetelést legrövidebb ideig bírja ki. Hamar kimerül a pálinkafogyasztó baka is. De annak a katonának, aki mérsékelten bár, de állandóan fogyasztója a bornak, nincs párja sem a kitartásban, sem a harczi vitézségben. Tessék ezt megkérdezni tapasztalt katonatisztektől, katona-orvosoktól, akik e tekintetben igaz szakemberek.

Az ilyen kiállítások rendezésével különben a teljes absztinencziát hirdető antialkoholisták még jobban eljátszák komolyságukat. Ám tessék a pálinkaivásnak irtó harczot üzenni. És tessék bemutatni kiállításaikon élővalóságban néhány testileg, szellemileg tönkretett pálinkaiszákos embernek szánalmas, nyomorék alakját s melléjük tönkretevőjükét, a pálinkamérő butikos czimerét, aki immáron budapesti háziúr; ez oly visszataszító látványt fog nyújtani s annyira elrettenti az embereket a pálinkaivástól, hogy többet használ az emberiségnek, mint egy egész hadsereg alkoholista és antialkoholista ólombaka kiállítása.

A régi jó magyar borokról.

Budán — ama völgyben, hol ma a Krisztinaváros van, — közli Ballay Jenő a MSZOE titkárja, ezelőtt mintegy négyszázesztendővel nyaralók és kertek voltak. Az egész láthatárt a Duna jobbpartján a Szt Gellérthegytől a siksákig magasabb hegyek a balparton a Rákost környező halmok kerítették el; ezeken túl pedig tiszta időben a Mátra kékszinben játszó hegy- lánczolata is ide látszott derűs, tiszta időben.

Jóvilág volt akkoriban Budán és vidékén, hol a jólét és műveltség honolt, kivéve a nyéki és a Pál hegyét. A sürü erdőkkel borított hegyek eleje a király vadászkertjéhez tartozott, a Pál hegyen pedig az akkoriban hires paulinus barátok kolostora volt. Egyebütt, amerre tekintett az emberi szem, csak kerteket, szőlőket látott, melyek a Mátyás király által Bour- gognéból hozatott szőlővesszőkkel voltak beültetve, amelyeken termelték a később híressé vált budai józamatu bort. Ulászló király korában már a Sikár hegyét is venyigelombok takarták, meg-megszakit- va egy-egy virágos kert közepébe épült földszintes, de Ízléses nyaraló, vagy pin- czeház által, melyek közül ki vált itt-ott j egy-egy barátságosan hívogató korcsmaépület is.

Bőség volt akkoriban a bor dolgában Budán. Nagy volt a szőlőterület, nagy a termés és nagy a készlet. És hogy milyenek voltak az akkori borértékesitési viszonyok, azt megmutatja az alábbi történelmi feljegyzés.

Báró Eötvös József írja »Magyarország 1514-ben« czimü müvében: hogy Bakács bíboros prímás, II. Ulászló király mindenható tanácsosa, midőn mogyorókeréki és és körmendi tiszttartói számadásait olvasta, igy kiáltott fel:

— Csalás, valóságos rablás! A legrosz- szabb verseczi bornak hordója tiz és fél aranyba kerül és ti az én boromat nyolcz aranyért tékozoljátok el. Megfogjátok fizetni.

Borral, még pedig kitűnő minőségűvel abban a korban nemcsak Bakács érsek, hanem más kortársai is dicsekedhettek. Ezt bizonyítja báró Eötvös József említett müvének következő idézete is:

»A pórlázadáskor Dózsa György hordái Budára törve, ott öldöklést és számtalan rablást vittek véghez, többek között Te- legdy házát is kirabolták, pinczéjét feltörték s az abban levő — kincset érő — ó-szerémi borait megitták s részben kiöntözték.«

Ebben az időben a Szerémség az országban a bortermelés központját képezte s úgy a szőlészet, mint a borkezelés terén hatalmas mintatelepül szolgált, minek következtében borai fejedelmi, királyi ajándékok tárgyát képezték. A szerémi bortermelésnek is sokat ártottak azonban a háborús esztendők. így Ferpád boszniai pasa 1753-ban tizenötezerfőnyi haddal átkelt a Száván s itt hajói őrizetére hátrahagyva egy hadosztályt, a Szerémségbe rontott. Az ellene küldött hadsereg Tömöri vezérlete alatt indult el, aki azonban a sereg egy részét elküldte Batty ányi György hadnagy vezetésével a Szávához; mire azonban Tömöri csapatai megérkeztek, a törökök tüzzel-vassal elpusztították a szerémség bortermő szőlőit. Egy évtizedig nem termett bor ezután a szerémi hegyekben, de hogy ennek a kitűnő italnak hiányossága még sem volt érezhető, annak az a magyarázata, hogy nagy volt a készlet úgy a fogyasztó, mint a termelő pin- czéjében s mert mindenki úgy élvezte azt, mint a gyógyszert. Egy ebédhez csak egy pohárkával. Aki akkoriban vendéglőkben szerémi bort rendelt, az már nagy ur számba ment. Pedig akkoriban sokat és nagyokat ittak a magyarok, úgy, hogy a mostani borfogyasztást össze sem lehet hasonlítani az ötszázév előttivel.

Tinódi Sebestyén ez idők költője a »Sokféle riszögös« költeményében tükröt tár kora elé, melyben bebizonyítja, hogy a borkultúra akkor virágzásban vala Magyarországban. A jó bornak, melytől a dalnok »feje bátorodik«, torka hangosabbá lesz«, maga sem lévén ellensége, nem is meri gúnyolódással mosni a borkedvelők fejeit. Megrajzolja a magyar bor bűvös erejét, mely a gyávát vakmerővé, a méltóságosan komolykodót tréfás majommá, a tisztasággal kényeskedőt sertéssé s a szavakkal fukarkodó bölcset fecsegő szarkává varázsolja át. Van mit hallani az udvariatlan költőtől az asszonyi népnek is. Rájuk olvassa, hogy titokban eszik a sült kappant s arra a himzőmasina mellett nagyokat isznak - természetesen borból. A »nagy tömlőjü dajkák« nem a maguk, az emlőgyerek jóvoltáért isznak, hogy több tejük 1 egyen. »Az udvarbirákról és kulcsárokról« szóló énekében már erősebben gúnyolódik. Még csak szívelné valahogy, hogy az »akasztófáravalók« gazdáikat gyalázatosán lopkodják, magukat tömik minden jóval, de az »énekszerzőt büdös borral itatni, istentelenség«. Tudhatnák, hogy »a költő orrán a boros viz nádat teröm s a torkát rozsdával rontja be«. Még hozzá gorom- báskodik is, ha a költő jobb bort kér, hogy »a magas part üsse őket!«

Tinódi kifakadásai daczára, elég bőségében volt akkor az ország népe minden földi jónak. Erről fogalmat nyertünk a következő rendeletből, melyet Lajos király bo- csájtott ki a vármegyékhez, hogy az ösz- szes nemesség féjenkint készüljön s július másodikán jobbágyai egyötödével Tolnán legyen, ahol a királyi táborba szállanák. A városoknak is meghagyatott, hogy gyalogzsoldosaikat és ágyúikat oda küldjék. A rendelethez kapcsoltatott az élelmiszerek árjegyzéke, mely szerint: egy ökör 12 frt, borjas tehén 6 frt, tinó 2 frt, üsző i/2 frt, borjú 34 dinár, juh 20 dinár, bárány 8 dinár, hízott sertés 1 frt, egy mázsa szalonna 1 frt, lúd 3 dinár, kappan 2 dinár, csibe 1 dinár, egy kenyér 1 dinár, egy véka liszt 25 dinár, egy pint bor 3 dinár, stb.

A magyarnak mindig kedvencz itala volt a bor. Nem tivornyázott vele, de módjával itta. Bebák Katalin, a hires magyar nagyasszony mondta régi feljegyzések szerint:

— A szerelem is részegség; a bor — mint nekem egykor valaki mondta — szemeinkből egyenesen a férfi szivébe cseppen, csakhogy e tekintet a bortól abban különbözik, hogy idővel nem válik erősebbé. A bor tudvalevőleg minél öregebb, annál erősebbé lesz.

Egy budapesti vendéglős lakomája a szulinai európai bizottság tiszteletére.

Ezelőtt mintegy hatvan esztendővel egy európai bizottság alakíttatott, melynek feladata volt a Szulina torkolatnak mesterséges munkálatokkal Oly karbahelyezése, hogy a Duna e legnevezetesebb torkolatát fényé gető teljes beiszapodásnak eleje vétessék s hogy a torkolat minden évszakon át hajózhatóvá tétessék. E munkálatok végre szerencsésen befejeztetvén, az európai bizottság feloszlott s e nap emlékére, most ötvenesztendeje a Szulina torkolatánál nagyszerű lakomát rendeztek. Érdekes dolog, hogy a sok ajánlkozó közül a lakoma készítésével és kiszolgálásával egy budapesti magyar vendéglőst bíztak meg.

A torkolatban e napon egyéb hajók közt egy angol, franczia, osztrák, török és egy szárd hadihajó is horgonyzott. Minden hajó ünnepi lobogókkal volt feldi szitve. Ésti hat órakor kezdődött a pompás lakoma, melynek kiállítása és készítése I 11 m e r pesti vendéglős, borkereskedő s az akkori dunai gőzhajók éttermeinek bérlőjére volt bízva. A főrendezővel Pestről negyvenöt kiszolgáló egyén utazott le ez alkalomra, közte négy szakács, három czuk- rász, harmincz pinczér és nyolcz női konyhai alkalmazott. Ekkor még az Aldunáig nem volt rendes vasúti összeköttetés és igy ezeknek a vendéglői alkalmazottaknak a leutazása egy hétnél tovább tartott. A lakomához a vadhúst és gyümölcsöt Bécs- ből, a tengeri halat Odesszából, a szárnyasállatokat Pestről, a marhahúst Galacz- ból szállították. A nemzetközi lakomán reszt vett több nemzetbeli előkelő vendég, számos kíséretükön kivid 177 volt, kik a magyarországi kitűnő minőségű magyar termésű asztali boron kívül elfogyasztottak. 300 üveg franczia pezsgőt, 203 üveg bordeauxit és 200 üveg hochheimit. Egy teríték ára négy arany volt. Este a lakoma után minden hajó bengáiiai fényben ragyogott s a vendégeket nagyszerű tűzijáték gyönyörködtette. A lakomán részt vett előkelőségek nem győzték dicsérni már ez alkalommal a magyar vendéglői szakácsmüvészet készítményét.