Vendéglősök Lapja, 1911 (27. évfolyam, 1-24. szám)
1911-01-01 / 1. szám
1911. január 1. VENDÉGLŐSÖK LAPJA miféle mérgező hatású italokat mérhetnek a tisztességes korcsmáros iparosság rovására, azzal igazán nálunk senki sem törődik. Lehetnek a nők vendéglősök? Egyik nagyobb vidéki városunk vendéglőse intézi hozzánk azt a kérdést, hogy kaphatnak-e nálunk a nők italmérési jogot s gyakorolhatják-e egyáltalán a vendéglős és korcsmáros ipart. Fölveti ezt a kérdést abból az alkalomból, hogy az ő városukban az illetékes hatóságok már három nőnek is adtak korcsmanyitási, italmérési engedélyt, úgynevezett szüret utáni, ideiglenes korcsmája pedig ott több szőlőbirtokos nőnek is van, akik a rendes korcs- márosok rovására ugyancsak vígan mérik a más borát is vendégeiknek. Ami a felvetett kérdést illeti, elég érdekes, hogy bár röviden is, de foglalkozzunk vele. Hogy a nő lehet-e tényleges korcsmárós vagyis vendéglős? Hát igenis lehet, ha özvegy sorsra jut és elhunyt vendéglős férjének üzletét tovább vezeti s ezzel tartja fenn árván maradt gyermekeit. Ebben az esetben még humanitárius szempontból is megérdemli a többi vendéglős és korcsmáros iparos erkölcsi támogatását. Még akkor is lehet a nő vendéglős és korcsmáros, ha a vendéglős apa és anya meghal és a családban a legnagyobbnak a gyermekek közül leány marad, aki az üzletvezetéshez elég korú és képes is. Ezek azonban csak kivételes esetek s ezekben is csak úgy gyakorolható a nő által a vendéglős és korcsmáros ipar, ha az szakképzett férfi üzletvezetőt tart, ami törvényes föltételként úgyis ki lesz mondva, mihelyt az uj ipartörvény keretében a vendéglős és korcsmáros ipar gyakorlása is a képesítéshez kötött iparágakhoz lesz sorozva. Hogy mai esetben is kapjon egy az iparágaktól teljesen távol álló nő italmérési s ezzel kapcsolatban korcsma és vendéglőnyitási jogot, azt egyáltalán nem helyeselhetjük, sőt határozottan helytelennek tartjuk. Egyes városokban a hatóságok — igen helyesen — még azt sem engedik meg, hogy a vendéglőkben és a korcsmákban a nők pincéri szolgálatot teljesítsenek. Megokolják fezt erkölcsi szempontokból. És bármily tisztelettel is viseltessünk a nők iránt, azt a tapasztalatokból megállapíthatjuk, hogy amely korcsmákban, avagy ven- déglőkpen női pincérek gyakorolják a kiszolgálást, ott az erkölcsök kissé lazább lábon állanak és sokkal több tányér és pohár törik el. Hát, ahol még a főnök is nő, még pedig a korcsmáros és vendéglős ipar gyakorlatában járatlan nő volna ? A korcsmáros és vendéglős ipar terhes gyakorlására férfi kell, még pedig talpas ember, aki helyt tudjon állni személyzetével és vendégeivel szemben is s őre legyen a saját hatáskörében a közbiztonságnak, a "közerkölcsiségnek, a kölcsönös udvarias érintkezésnek, amint hogy az is ma minden tisztességes korcsmáros és vendéglős. Nos már most egy gyenge nő — mert hiszen a legtöbb gyenge — hogy tudna például helytállni egy kissé zajos vagy éppen garázdálkodó vendégsereggel szemben. Bizony nehezen és csak kellemetlenség árán. De meg egyáltalán nincs is szükség arra, hogy nálunk a nők versenytársaiul lépjenek föl a korcsmáro- soknak és vendéglősöknek. Maradjanak ők csak a derék vendéglősnék, korcsmáros- nék férjeik oldalán, de ne akarjanak maguk is korcsmárosok, vendéglősök lenni. Am ha önálló pályára akarnak lépni, legyenek tanítónők, tanárnők, orvosnők, var- ! rónők, vasúti pénztárosnők, telefonkezelőnők, divatárusnők stb., de a korcsmáros- | ságnak és a vendéglősségnek hagyjanak | békét, hanem inkább kormányozzanak a konyhákban a főzőkanál jogarral, hiszen a Gondviselés is — az erősebb nem gyönyörködtetésén kívül — erre a hivatásra teremtette széles jókedvében őket. csárdák és a kiskorcsmák ellen. A csárdák kora és ezzel a csárdák költészete is lehanyatlott. Az országutak forgalmát nagy részben elnyelte a vasút s az igy részben csak a szomszédos teherforgalomra szorítkozik, minek következtében nagyon megcsappant, sőt majdnem elenyészett az utszéli csárdák vendégközönsége. Tíz közül, ha egy álldogált még, annak is horpadt tetején megtépett forgács czégért ingat az őszi szél vagy téli zivatar. A csárdáknak már nincs is jelentősége, de egyáltalán szükség is alig van rájuk. A gyors forgalom ma már gyorsan a nagyobb községekbe, nagy városokba röpíti az utazó emberiséget, ahol tisztességes polgári korcsmákban és vendéglőkben lecsillapíthatják szomjukat és kielégíthetik ételszükségleteiket is. Hasonlóképen van a dolog a kiskocsmákra nézve is, melyek némely városban, kivált itt a főváros külterületeiben úgy elszaporodtak, hogy majdnem minden második házban van egy-egy kis korcsma, tudja az Isten honnét szedett-vedett kon- tár-korcsmárossal. Ez a szaporodás pedig a kis korcsmák kölcsönös rovására történik, melyek étel- és italárak dolgában egymást licitálják le, minek következménye, hogy a legrosszabb ételeket és legrosszabb minőségű pancsolt és gyakran hamisított borokat hozzák forgalomba. A magunk részéről soha sem lelkesedtünk a kis korcsmák szaporodásáért, sőt, mint a tisztes vendéglős és korcsmáros iparnak káros kinövéseit, melyekben képzetlen, gyakorlatlan kontárok bitorolják a korcsmáros és vendéglős elnevezést, megszorítani javasoltuk mindig az azok részére kiadott italmérési engedély számát. A magyar közgazdasági irodalom egyik kiválósága dr. Molnár István a borértékesítés uj módjával cikkezvén ugyan e szempontból szintén a csárdák tengődése és a kis korcsmák elszaporodása ellen foglal állást, írván a többek közt a következőket: „Általában erkölcsi szempontból is kívánatosnak kell jelezni azt az állapotot, hogy aki megáhit munkája közben egy kis borocskát, azért ne kelljen neki odahagynia a dolgát, az otthonát, hanem hozassa el valami dologtalan emberrel és költse el otthon a családja körében. Aki jól ismeri a Duna-Tisza közét, továbbá a Szolnoktól keletre Debrecenig terjedő, szétszórt tanyacsoportokat, az igazat fog adni abban, hogy uj korcsmák állítása nélkül is lehet zárt palackokban való forgalmazás mellett szaporítani a borfogyasztást. Maguknak a korcsmárosoknak további elsokasodását már az ügy érdekében sem volna helyes szorgalmazni, szóval, aki kis korcsmát nyit, szörnyű adótehernek veti alá magát és a nemzetgazdaságilag is haszontalan elemeket szaporítja. Mert világos, hogy annak a korcsmárosnak maga és családja fentartási költségét, házbérét és összes 5 kiadásait jóformán abból a csekély borfogyasztásból kell fedeznie, melyet elérhet. Ahol tehát nincs állandó forgalom, ott a korcsma inkább hátrányos a borfogyasztásra, mintsem hogy azt előmozdítaná. Mert bora a lassú fogyasztás folytán rendesen élvezhetetlen bimbós vagy ecetes, s igy aki belekóstol, inkább erős fogadást tesz, hogy inkább lemond a borfogyasztásról, minthogy ielkesednék érette Továbbá az ilyen kis korcsmáros éppen a kis fogyasztás által állandó kisértésben van a vizezést illetőleg és száz eset közül kilenc- venben bizonyosan meg is botlik. Tehát az ilyen kis korcsmák sem mint adó-alanyok, sem mint borfogyasztási források sem sza- poritandók.“ Amit dr. Molnár István ezekről a kis-, illetve zúgkorcsinákról ir, azt mi is bátran aláírhatjuk. Kárára vannak azok nemcsak a termelőnek, nemcsak megrontják tiszta tőkén termett borainak jóhirnevét, de kárára vannak a rendes vendéglős és korcsmáros iparosságnak is, s államkincstárnak sem hoznak hasznot, s igy egyáltalán nincs indoka, hogy fentartassanak, sőt, hogy a jövőben még szaporittassanak. Régi borivó népek.. Hogy a régi népek sem vetették meg a borivást, a korcsmák látogatását, azt bizonyítja Krenedics Ödön „Habzás története“ czimü müvének adatai kutatása alkalmával feltárult következő részletek : A leghíresebb franczia orvosok egyike Cabonis Pierre I. T. azt állítja, hogy a bortermő országok népei sokkal kedélyesebbek, szellemesebbek, és hajlandóbbak a társulásra, mint egyéb országok lakói, bár lobbanékonyabbak emezéknél, azért sohasem oly bosszuálók és kegyetlenek. Ca- bonisnek igaza van, Mohamed követői nem isszák a bort és a legnagyobb kegyetlenségeket, emberirtást, úgy a maguk faja, mint az idegenek közt ők követték el századokon keresztül a világon. Ma már ugyan sok török megissza a bort, de a régi törökök megtartották a Korán bor- ivási tilalmát, sőt gyűlölték a borivó nemzeteket is. Egyiptomban a szőlőművelés s ezzel a bortermelés Krisztus születése előtt már 3050-ben igen magas fokon állott, amint azt régi képek, hierreglifek élénkbe tárják. Régi irók nem győzik dicsérni az egyiptomi borok jóságát s egy régi domborművűn meg van örökítve az ó egyiptomi szüret is, amelyen a bort hosszú tömlők segélyével préselik ki oly formán, hogy a tömlő belsejét megtöltötték szőlővel, azután kifeszitve facskák közé szorítva, csavarme- netüvé sodorják, úgy hogy két végén kicsorog belőle a bor. Látható azonkivil doin- bormüveken borszürők, borfőzők csoportja, akik a nyert tiszta bort öblös amtorákba gyűjtve, pincze-féle csűrökben raktározták el. Egyiptom lakóiról feljegyezte különben a história, hogy gyakran és nagyokat ivá- nak vala. Lakomáikon ivás közben fából faragott holt alakot hordoztak körül a mu- latozók közt, akiknek mindegyikét figyelmeztették : — Igyál ! Légy vig, merL holtod után úgyis olyan lész, mint a fabáb. A görögök sem maradtak hátra az egyiptomiaktól a bortermelés és' a borélvezés 'tekintetében. Két kedvencz termőfájukat az olajfát és a szőlőt mithologiájukban az istenektől százmaztatták. — Az olajfának ! Athene, a szőlőnek Dionysos volt az isten- l sége. A nagy Dionysos ünnep alkalmával
