Vendéglősök Lapja, 1910 (26. évfolyam, 1-24. szám)
1910-09-20 / 18. szám
4 VENDÉGLŐSÖK LAPJA 1910. szeptember 20 alább minél nagyobb arányban való csökkentését. A bortermelők, a nyilvánosság előtt, szaklapjukban is panaszkodnak, hogy Magyar- országon évről-évre nagyobb a bortermelés s igy mig boraikat alig képesek értékesíteni, addig a vendéglőkben, korcsmákban magasak a borárak. Igazuk van. De a vendéglői és korcsmái borárak emelkedését nem a vendéglősök és korcsmárosok nyerészkedési vágya, hanem a boritaladó nagysága és itt Budapesten a külön fővárosi és kövezetvám és a még ehhez járuló, nagyon drága vasúti szállítási költség is okozza. Máshol a közélelmezési cikkek, melyekhez a bor is tartozik, olcsóbb szállítási tarifájára állami intézkedések is történnek, de nálunk erre senki sem gondol. A boritaladó eltörlésének szükségességét indokolják a következő körülmények is. Magyarországon 1908-ig körülbelül négy millió hektoliter volt az évi átlagtermés, amely ma már nyolcz millió hektoliterre rúgott fel. Most két esztendőn át rossz termésünk volt, de ha bő szüretjeink lesznek is, úgy, hogy a bortermelők tiz millió hektolitert is szüretelnek, a vendéglői, korcsmái bor ára a boritaladó miatt akkor sem lehet kevesebb a boritaladó miatt akkor sem lehet kevesebb a mainál. Nagy kára ez a bortermelőnek és fogyasztónak egyaránt. Mert mig !amaz a boritaladó miatt olcsóbban kénytelen eladni borkészletét, emez ugyanezen ok miatt drágábban kénytelen a mindennapi pohár borát megfizetni. Hiszen előfordult már nálunk az az abszurd eset is, hogy sok helyütt szüretkor olcsóbb volt a bor literje, mint amennyi volt egy liter borra az adó. A francziák, akik fel tudták fogni a borfogyasztás szükségességének fontosságát, különösen az ottani generácziót megrontó pálinkaivás rovására, úgy segítettek ezen a dolgon, hogy egyszerűen eltörölték törvényhozási utón a boritaladót. Ezzel az intézkedéssel elérték azt, hogy a franczia bortermelő méltányos áron eladhatta borát, a franczia vendéglős és korcsmáros pedig olcsóbban mérheti ki azt, sőt vannak Páris- ba'n és a nagyobb franczia városokban olyan vendéglők, ahol meghatározott adagu ételekhez meghatározott mennyiségű bort ingyen szolgálnak ki. Ott még a katonák és ten- tengerészek is bort kapnak, hogy megóvják őket a pálinkafogyasztástól, ami legtöbb katonai kihágásnak oka. Nálunk? Nálunk sajnos, ilyen gyökeres eljárásra még egyáltalán nincs kilátás. Sőt osztrák ármánykodás folytán szó van arról is, hogy behozzák az általános nagyobb fokú boritaladót. Ez ellen kell a legerélyesebben állást foglalnunk, hiszen még boldogult Baross Károly megírta, hogy az állam úgy teheti legkönnyebben tönkre Magyarország bortermelőit, vendéglőseit, korcsmárosait s úgy terelheti az átkos pálinkafogyasztásra, különösen a munkás és a szegényebb néposztályt, ha fokozatosan növeli a boritaladót. Egyebekben a boritaladó kérdése foglalkoztatja pénzügyi kormányzatunkat is és erre vonatkozólag egyik tisztelt szaklaptársunk szerkesztője a következő felvilágosítást nyerte: »A boritaladó leszállításának kérdése csak j a söradó leszállításával kapcsolatban oldható j meg. A szeszre nem lehet áthárítani a bor- j italadót. A szesz adóját úgy is fölemelte ! most a kormány, további emelésről egyáltalán szó nem lehet. Azonban abban az arányban, amint az általános jövedelmi adó növekedni fog, komolyan meg lehet és meg kell fontolni azt, hogy a boritaladó leszál- littassék, esetleg töröltessék. Ez azonban nem vonatkozik a boritaladó pótlékra, amit a városok szednek, mert ez egyrészt a törvényhatóságok autonom joga, másrészt a városok mai rendezetlen pénzügyi viszonyai miatt keresztülvihetlen is. Végül az a meggyőződés uralkodik pénzügyi körökben, hogy a boritaladó kérdését eredményesen és véglegesen mogoldani csak akkor lehet, ha önálló vámterületünk lesz.« Nos, hát ebből nem sok vigaszt menthetnek sem korcsmárosaink, sem vendéglőseink., de még bortermelőink sem. Mert önálló vámterületünk még nagyon sokáig nem lesz. S addig az osztrák sógor kedvéért lesz boritaladónk, mig a termelő olcsóbb árt kap boraiért, örömében, vagy bujában drágábban ihat meg egy-egy pohár bort a magyar. R szüret. Hejh, bizugy, kongatják már a hordókat a megsárgult venyigelomb takarta hegyoldalakon, pinczeszereken. Kinyílnak a borházak ajtai, kimosatik a taposó kád és meg- olajoztatnak a borprásnek csapjai. Mert szüret lesz most ismét szép Magyarországon. Nem jó szüret ugyan, semmi tekintetben. Ami gyönyörűséges termés mutatkozott a tavaszszal, a nyár elején, azt mind elvette a nagy Gondviselés akarata. Tomboló viharok érkezének, melyek kitépték a venyigét a földből, szinte tövestül. Aztán jöttek nagy felhőszakadások, vizáradások, melyek a hegyoldalról lesodorták a venyigeerdőket, tala- jostól a völgyi iszapba alá. Majd jövének nagy jégzivatarok, melyek leverték, ami még maradt, a már fejlődő fürtöket. Ha a peronospora már nem pusztított volna, ez is elég nagy istencsapása volt. Hanem azért még itt-ott épségben maradt a szőlőhatár, amely még Ígér egy kis kóstolni való mustot. Itt még szüretelünk, — akik szüretelünk — és visszaidézzük a régi jó magyar szüretek emlékeit. Erre emlékeztet a hegyi pinczebéli üres hordóknak kongatása. Akkor még más világ járta. Vigyáztak az emberek arra is, hogy csak jó borokat szüreteljenek, mert nem volt még ismeretes az a tenger sok miskulanczia a gyenge, vizenyős, savanyu borok meggyógyitására. Amig a hegyközség elöljárósága meg nem engedte és ki nem hirdette, addig senki emberfiának nem volt szabad szüretelni, leg- föllebb csak valami kóstolni való kis szőlőt vihetett haza a famíliájának. Ez az enge- delem pedig rendesen október elejére, vagy közepére — már amilyen volt az időjárás — adódott meg, mikorra mézédessé érett meg a szőlő s olyan lett a mustja, hogy attól bizony összeragadt a csepp kis Pistika, meg Annuska kóstolgató szájacskája. A szüret megkezdésének idejét harmatos hajnalhasadáskor mozsárlövések jelezték, a hegybíró uraméknál. Erre felelt a hegypásztoroknak ősi puskáiból a vaktöltés- ropogás. Ekkor már ott álltak a tőkesorok szélén kosarakkal a szüretelő lányok, menyecskék, ott a csöbörhordó izmoskaru legények is. Boldog idők voltak ezek. A szüretelő asszonynak, leánynak nem kellett napszámot fizetni. Szívességből jöttek azok, hiszen az egész szüret mulatság volt a szá- 'mukra. Ma már bizony e tekintetben is megváltozott a világ sora. Azt mondja a magyar példabeszéd, hogy nyomtató lónak nem lehet bekötni a száját, hogy bele ne harapjon a kalászos búzába. Hát bizony nem lehet a szüretelő lánynak, 'menyecskének, legénynek sem, hogy meg ne kóstolják a legédesebb szőlőfürtöket. Hát hiszen a jóravaló szőlősgazda nem is haragszik ezért, inkább biztatja a szüreteiéit: — Csak egyetek, kóstolgassatok cselédjeim ! És van ebben némi okosság is. Tudja azt a gazda, hogy ha délelőtt jóllakik a szüretelő leány, menyecske-féle a szőlővel, hát úgy eltellik véle, hogy délután vagy másnap már akárhogy kínálják is, csak nem kér belőle. Inkább áhítozik arra a jó birkapaprikásra, mely ott fői a présház előtt, az Isten szabad ege alatt a nagy üstben, meg- megkavarva a gazdaasszony által s melynek pompás illatát a szellő fuvalma elelcsapja hozzá. Akkor még nem volt a szőlőnek musttá való átalakításához kitalálva annyiféle okos masina, mint manapság van. Akkor ott volt a tipró-kád, melyben a nagy zsákba tett szőlőt kitaposta egy-egy tánczos legény, a kitaposott szőlőhéjban még bentmaradt mustot pedig kiszorította azon az ős, rudas, gerendaprésen, három-négy izmoskaru legény, vagy ember. Mikor már megteheti a taposókád alatti nagy kád édes musttal, akkor úgy délután felé vendégek érkeztek. A rektor, tanító, a csobolyos embereivel. Mert akkoriban a közművelődés ezen szegény apostolainak szerződésileg kidukált a szüreti istenadományból s bizony sok helyen kétszer is megtöltötték a rektram, a mesteruram akós csobolyóját, úgy, hogy végezetül annyi boruk lett, vagy legalább is több, mint soknak, aki a saját szőlőjéből szüretelt. Közben a korcsmárosék, vendéglősék is kijöttek a városból, hogy megkóstolják, hogy milyen édes a must s néhány hordóval magukkal vigyenek. Természetesen szívesen látott vendégek voltak, mert abban a kedves, patriarchális időben a szőlősgazda dehogy adta volna másnak el a borát, mint az ő ismerős korcsmárosának, vendéglősének, aki őt évről-évre fölkereste. Szelíd napsugár és leány, asszonynóta beszőtte délután után, következett az est, a szüreti vacsora. Hosszú asztalokra s a szabadban fölkerült a pompás ürüpaprikás s néhol bizony libapecsenye is. Az emberek, kivált az öregje, jóféle óbort, a leányok, asz- szonyok, gyermekek mustot, jó forralt mustot szürcsölgettek hozzá. És hangzott itt is, ott is egy puska, vagy mozsárlövés, hirdetője a szüreti időnek. Egy-egy úri soron megzendült az ilyenkor vándoroló muzsikus XI 4 HP ¥ W 4 | W 1 f 1"? O vad- és baromfi-kereskedő r IvI^J I Budapest, Központi vásárcsarnok. Szállodák és vendéglők részére a legolcsóbb napi árban szállítja elsőrendű vágott vad és szárnyasait. Úgy a helyi, mint a vidéki megrendelések gyorsan ■ és pontosan teljesítetnek.
