Vendéglősök Lapja, 1909 (25. évfolyam, 1-24. szám)
1909-12-05 / 23. szám
1909. deczember 5. VENDÉGLŐSÖK LAPJA nyörködtetnék közönségüket, hanem egyúttal példát adnának a magánvendéglőknek is. Igv a magyar ipar megtalálná egyedül helyes és életképes irányát, a magyaros termelést, amelylyel — versenyen kivül állva — egy csapásra exportképessé lenne. Valóban megnyugtató volna, ha a Máv.- nál e fölszólalásunk megszivlelésre találna s mi biztosítjuk a magyar királyi államvasutakat, hogy hazánk egész magyar közvéleménye a legmelegebb rokonérzéssel üdvözölné, ha vállalná az uttörés eme nemes és hazafias munkáját. Mert a mai válságos idők vigasztalan eredményei is arról kell hogy meggyőzzenek, hogy csak kultúrái előrehaladásunk, magyarságunk teljes és minden erejének kifejtése utján érhetjük el nemzeti ideáljaink valóra válását. * Tökéletesen egyetértünk a czikkely ten- dencziájával. Magunk is hogy vasúti vendéglőinknél a magyaros berendezés érvényesüljön, sőt óhajtjuk, hogy lassan-lassan | többi vendéglőinkben is foglalja el helyét a magyar styl. Szükséges volna, hogy megfelelő bérén- i dezésekből kiállítás létesüljön, ahol kis korcsmáktól a nagy éttermekig szükséges kol- lekcziók legyenek, hogy vendéglőseink láthassák, honnan és hogyan lehet vendéglőinket magvarosan berendezni. Ha ez megtörtént, hogy uj vendéglőink j magyar stylüek lesznek s lassan-lassan a régiek renoválásánál is érvényesülni fog a magyar iparművészet. Nagy fontosságúnak tekintjük a czikkely- nek azt az értesülését, hogy az államvasutak vendéglőik bérletét egy minisztertanácsi határozat alapján többé nem engedik pályázat alá, hanem régi, kipróbált vendéglőseiket megtartják. Ezt az eljárást mi régen sürgettük, mert a régi nagy méltánytalanság volt s a vasúti vendéglők fejlődését nagyban gátolta. A vasúti vendéglőknél elengedhetlen szolidság csak akkor fejlődhetik ki, ha a vendéglősök szilárd alapon érzik magukat s kenyerüket örökös kenyérnek tekinthetik. Áz újonnan foganatosítandó eljárást mi tehát szívből üdvözöljük, mint olyat, amely véget vet a panamázásnak s néhány száz vendéglősnek ad biztos exisztenciát. R „söntések", A fényes, ragyogó Budapest, a csillogó kávéház-város főutczáihoz közel, de mégis a mellékutczákban húzták meg magukat eddig a pálinkás butikok, a szegényebb néposztály méregtanyái. Ez azonban nem zárta azt ki, hogy a butiktulajdonosok meggazdagodjanak, hiszen a régi magyar közmondás mondja, hogy a szegény ember bőre árán lehet leginkább meggazdagodni. A pálinkás boltok látogatói pedig tudvalevőleg a legszegényebb néposztályból s annak is az aljából kerültek ki. Addig hordták — már bármi utón szerzett — napi keresetüket a pálinkamérőhöz, mig az egyszerre csak meggazdagodott, pálinkagyáros, pálinkakirály s budapesti háztulajdonos lett. Ilyen módon esett a múlt század második felében a pálinkamérő dinasztiák, a Kaufmannok, a Grünfeldek kialakulása. És ettől fogva a pálinkás butikok kikivánkoztak a főbb utczák sarkaira is. A múltban az állam, a főváros, ha • el is tűrte állampénzügyi szempontból a pálinkás boltok fönnállását, szaporodását, sőt korai nyitási engedélyt is adott nekik; de még sem emelte azokat a korcsmák, különösen a tisztességes kiskorcsmák versenytársaivá. Hogy ez megtörtént, az is a levitézlett darabont-kormány érdeme. Ennek a kormánynak tudvalevőleg pénzre volt szüksége. Pénzért bérbeadta az állam vasúti kocsijait s ezzel megbénította a magyar termény- szállítási forgalmat s igy a borértékesitési forgalmat is. Pénzért adott dohánytőzsde-, patikajogot és pénzért előléptette a pálinkásbutikok egy részét is bormérésekké, úgynevezett »söntésekké«. Azóta ezekbe a butikokba — ami addig nem volt megengedve — asztalokat székeket helyeztek ülő vendégek számára s folyik ott a dáridó kora reggeltől a késő éjszakába nyúló estéig, nemcsak pálinka, hanem huszonkét kraj- czáros, bornak keresztelt kotyvalék mellett. Nappal, este, sőt reggeleken részeg csavargók, koldusok tántorognak ki a söntésekből, esnek össze az utczán, dolgot adva az amúgy is elfoglalt fővárosi állam rendőrségnek. Ha valami tisztességes ember betéved ezekbe a »söntésekbe«, hát önkénytelenül az jut az eszébe, hogy Budapestnek nincs-e köztisztasági és közegészségi hatósága? És ha van, teljesiti-e ez kötelességét? Mert ha teljesítené, ezek a söntések nem lehetnének megfertőztetve a tisztátalanság által. A padozat ujjnyira sáros, piszkos, belepve mellbeteg emberek köpedéke által. Azután minők ott azok az úgynevezett félreeső helyek? A förtelem fogja el az embert azoknak láttára. Bizony-bizony, ha Budapesten kitör valami emberirtó járvány, nagy része lesz abban ezeknek a »söntések«-nek is. Tudvalevő dolog, hogy ma Budapesten literenként 22 krajczárért nem lehet szőlőből termelt levet mérni. Tessék csak minimumra számítani a bor árát, a szállítási költséget, fogyasztási adót, a házbért, kezelési költséget, hogy ez lehetséges-e? Nem lehetséges. És a »söntések« mégis 22 kraj- czárjával mérik a bor literjét. Sokat kimérnek, mégis minden söntésben egyforma ez j a 22 krajczáros bor, pedig más-más a származási elnevezésük. Hogyan lehetséges az, ; hogy annyi különböző helyen egyforma 'bor ! terem Magyarországon ? Bor, melytől az emberek nem becsipnek, hanem elbutalnak, . megvakulnak és megbolondulnak. Vájjon a j székesfővárosi borvizsgáló hatóság minden előzetes bejelentés nélkül meg szokott-e győ- i ződni ezen söntésbeli borok minémüségé- * rcl? Vagy egyáltalán nem kiváncsi arra, hogy az egykori hires pécsi Engelek Budapesten most újra feltámadhattak? Azután, hogy minő a kiszolgálás ezekben a söntésekben, arról jobb nem is beszélni. | Annyit azonban megállapíthatunk, hogy i engedélyezésük, fennállásuk és a hatóságnak velük szemben való elnézése csak azt bizonyítja, hogy Budapesten van ugyan hatósági szigor, de azt első sorban az amúgy is a megélhetésért küzdő, tisztes magyar polgári vendéglősökkel szemben alkalmaz- zák. Segítsünk magunkon! Prometheus sorsa gyötrelmes sors. Ez a sorsa a mi szegény, sokat szenvedett nemzetünké is. A mi kezünk, lábunk is békóba van verve s májunkat, szivünket kényére marczangolja az osztrák keselyű. Tehetetlenek vagyunk. Senki nincs pártunkon s akármerre akarunk is kiszabadulni veszedelmes helyzetünkből, senki nem segít bennünket. Be kell látnunk, hogy segítséget csak magunktól várhatunk, épen ezért számolnunk kell erőnkkel és a lehetőséggel. Nem szabad engednünk, hogy a veszteglő politika az egész társadalmat tétlenségre kárhoztassa. Tennünk kell magunkért. Védekeznünk kell, hogy anyagi erőinket megóvjuk, fölhalmazzuk, különben Ausztria nyomása alatt össze kell roskadnunk. Ipari és kereskedelmi tevékenységünk váljék intenzivebbé s egy czélra irányuljon. Minthogy kivitelre nem számíthatunk, arra kell törekednünk, hogy a belfogyasztást biztosítsuk magunknak. A kereskedelem zárja ki az osztrák portékát, mert csak igy kárpótolhatjuk magunkat a gazdasági közösség révén elvesztett javainkért. Az osztrák ipar bojkottja nem a hazafiság követelménye, hanem megélhetésünké. Ausztriát, a mely nyíltan tör tönkretételünkre, nem szabad gazdagítanunk. Ne legyenek olyan szükségeink és igényeink, a minőket hazai iparunk ki nem elégíthet, viszont az ipar arra törekedjék, hogy minden szükséget, minden igényt ki tudjon elégíteni. Ha igy járunk el, filléreink nem vándorolnak ellenségeink zsebébe. Adjanak ebben jó példát a vendéglősök, hiszen ezzel iparos társaiknak tartoznak. Osztrák edény, fehérnemű, bútor többé ne kerüljön magyar vendéglőbe. A prágai sódar, bécsi virsli, osztrák gyümölcs, sör, bor ne kerüljön asztalainkra. Máskép a válságos időket ki nem bírjuk. Ha — úgy szólván — utolsó filléreinket is botorul ellenségeink hizlalására dobáljuk, magunk éhen halunk. Ha ezt még most sem akarjuk belátni, akkor mi sem menthet meg minket az örök haláltól, önmagunk gyilkosai leszünk homlokunkon az CZUBA-DDROZIER & C“ FRANCZIA COGNACGYÁR PRÖMONTOR. ALAP1TTAT0TT 1884.
