Vendéglősök Lapja, 1909 (25. évfolyam, 1-24. szám)
1909-09-20 / 18. ünnepi szám
Vendéglősök Lapja Quo vadis? Hova mégy ? Lángoló arczczal, dagadó szívvel, fennen szól az ifjú: megyek boldogulni, az életen diadalmaskodni! És megy az ismeretlen világba, a mely hívja, csalogatja: csak azért vagyok, hogy neked teremjem a babért ! Ifjú fővel miénk a világ; mindnyájan hősök vagyunk, bárha, fájdalom, legtöbbször csak délibábok hősei maradunk, mert „mikor a tömkelegbe lépünk, vesszük észre gyászos tévedésünk !“ Zsugori, vén csaló az élet: sokat igér, keveset ád ; még azt is becsapja, a kivel bőkezüsködik. Mikor aztán életünk napja deleiéről alkonyulóra hajol, tekintünk előre, tekintünk vissza, szorongón kérdezve magunktól: hova mégy? Hova ? Mögöttünk romok, fájdalmas emlékek; előttünk áthatolhatatlan sötétség. Vissza nem vágyunk, de ha vágynánk is, hiába; mennünk kell tovább, előre, abba a félelmes feketeségbe, ennek a félelmes feketeségnek ismeretlen állomására. Boldog az, a ki — ereszkedvén a mélységek mélységébe — mint a bányász lámpását, magával viheti a hit halvány mécsesét; boldog az, a ki imigy szólhat a meredek szélén: „Mert ha álom, nyugogalmat ád; mert ha biró, nem furdal vád?“ A mikor közeleg az este, érezzük, hogy minden kincsünk között, a mit gyűjtöttünk, csak egynek van értéke, ennek a tudatnak : megfeleltünk annak, a mire küldettünk; megtettünk minden jót, a mit tehettünk. Igen, mert az éjszaka nyugalomra adatott s nyughatik-e, a kinek furdalása van? Most, hogy huszonötödik évfordulójához értem annak az időnek, mióta lapommal a vendéglősipar terén a magyar művelődés napszámosa vagyok, elmélázva gondolok végig életem során. Lelkiismeretem igaz mérlegén a múlt s ha könnyűnek találtatom is, igy hangzik a bírói szózat: nem éltem haszontalanul. Tévedéseimet menti becsületes igyekezetem; hibáimért absolválnak szenvedéseim, melyeknek keserű kö- nyei összegyűltek sebhedt szivemben s most is égetnek. Ha sokat botlottam is, de bűnre nem tévelyedtem. A másét nem kívántam, még akkor sem, a mikor az én gyértartalmu kincsesházamból a legdrágábbat gyalázatosán elrabolta a hitszegés. — Az Isten nem siet és nem felejt; legyen; legyen övé a boszu és az irgalom ! Már-már összeroskadtam a veszteség, a csalódás, fájdalom súlya alatt, ámde az utolsó pillanatban megragadta kezemet a kötelesség s visszaemelt arra a helyre, a honnan az orv, kegyetlen csapás leszéditett: a munka asztalához. És azóta sajgó szívvel, de nem bágyadt lélekkel élek annak, a mire elhivattam, követve az írás intelmét; „Dolgozzatok, mig mécsetek ki nem alszik !“ Az én mécsesem nem vetette messze a fényét, de azt a kis kört, melynek szánva volt, jól bevilágította; az én munkám nem szánthatott mély barázdákat, de a miket szántott, azokat termő maggal be is vetette. Előttem a vetés zölden, virágosán, gyönyörködhetem benne; ez huszonöt esztendei fáradozásom egyetlen jutalma. Körülöttem a kicsiny sereg, a tisztes ipar szorgos emberei, a kiknek java volt minden törekvésem ; körülöttem azok, a kik tanúi, segítői voltak munkám kezdetének s ma — köztiszteletben a társadalom magas polczán fényeskednek. Ok tudják, hogy milyen veritékes feladat volt győzedelmeskednem a kishitűség, az önzés s a nemzetietlenség hadain. Ok tudják s bizonyságot tesznek mellettem, hogy egy érdemem van s ez a kitartás, a céltól való tántorithat- lanság s az eszmékben való lángoló hit. Ezzel tudtam elérni, hogy a mikor a magyar szakirodalom alig volt bölcsőkorában, a „ Vendéglősök Lapja“ gyökeret vert s vele elértük azt, hogy iparunk magyarságban és fejlettségben tiszteletreméltó fokra emelkedett. A mikor pályafutásom ezen emlékezetes napján elfogódottan, de szívből köszöntöm híveimet, munkatársaimat és olvasóimat, együtt van a székesfőváros falai között a vendéglősök szine-java országos szövetségünk és nyugdíjintézetünk közgyűlésén. Hosszú és küzdelmes volt az ut idáig, az első, 1886-diki kongresszustól e két epochális intézményünk megállapodásáig. Mindkettőnek az eszméje ennek a lapnak hasábjain szülődött, itt vajúdott a megvalósulásért. Amiben akkor kívülem alig hitt valaki, ma itt áll előttünk ifjúi erőben a két intézmény s gondazója a vendéglősipar közügyeinek, vezetője haladásának. Bármily kicsiny s egyszerű legyen a szülői hajlék, az emlékezés feléje röppen. Ha ennek a lapnak, mint az intézmények bölcső- ringatójának, szintén része lesz ilyen megemlékezésben nem kérkedik vele, hanem hálás meghatottsággal fogadja, mint a szegény édesanya nagygyá lett fiának kegyeletes, gyöngéd ölelését. S ennek az ölelésnek az üdvét ez a lap nem tartja meg magának, ha- hanem szét- és megosztja holtak és elevenek között. Sokan vannak, a kik már csak voltak, szellemek, kik bármely tábor díszére váltak volna. Lelkes, nagyot akaró férfiak, készek minden áldozatra s halálukig sokat áldozok. Meg- hajlok feledett sírjaik előtt s szemeimben az elismerés, a visszasirhatlan múlt könyével, feléjük rebegem : eszméink diadalma nemes éltetek dicső emlékjele ! Aztán kalapot emelek az élők előtt, akik velem fáradoztak az uttörésnél s méltán rájuk szállott a vezéri bot. Különös tisztelettel üdvözlöm ősz fővezérünket, Gundel Jánost, aztán Glück Frigyest, Bokros Károlyt és Némni Antalt, a kik erős akarattal, bölcseséggel győzedelmeskedtek a közönbösségen s apostoli buzgalommal megsokasitották a hívők és törekvők maréknyi csapatát s most sikerről-sikerre vezetik a sereget. Köszöntőm lapom minden olvasóját, mert az ő érdeklődésük adott szavaimnak súlyt, buzdításuk a nekem juttatott fegyvernek élt. Huszonöt év mesgyéjén állván, érzem és fogadom, hogy a lezajlott múlt hiv tükre lesz a jövőnek s ha egykor élethagyta kezeimből kiesik a toll, múló emlékem nyomait az öntudatra ébredt, munkára serkent vendéglősnemzedék öröklő alkotásai fedik el. Vállaimon nagy idők terhével, de azért nem roskadozva megyek tovább a megkezdett ösvényen, kérve és remélve mindazok támogatását, a kikben él a haza és magyarság sze- retete. Isten nevében a haza nagyságáért s a magyarság boldogulásáért ingat- hatlan hittel, lankadatlan buzgalommal munkálkodjunk tovább tisztes iparunk felvirágzásán ! Ihász György.