Vendéglősök Lapja, 1909 (25. évfolyam, 1-24. szám)
1909-09-20 / 18. ünnepi szám
Vendéglősök Lapja Jobbról lent a falu fehér házaival, magas dombra épült tündöklő temploma ; balról a nagy erdő néma magányában, benne büszke tölgyek lombos koronája. Közel mögöttem zöldelő kertek, melyek gyümölcsöt és jó bort bőven teremnek; túl e füzeseken a tisza másik partján hét falunak látom fényes bádog tornyát. S ha tekintetem még messzebbre téved, mintha fürkészve kutatnám a végtelenséget, szabad természetben szabad gondolatom felölel magához egy egész uj világot. Merre alkonyodóban a nap nyugodni jár, messze a hófedte alpesi bérezek alján, hol a tél a nyárral ölelkezik, hol az élet a természetben örömét leli. Hol a merész sziklaormok szelíddé simulnak és a bősz ellentétek összhangba olvadnak, ott a nagy alkotások csodás bámultában magával ragad a természet varázsa. Szemünk nélkülözi a sik puszta képeit, hol a száguldó tekintet a végtelenségbe vész helyükbe ide hegyóriások jöttek felhőkig érő hóboritott bérczczel. Hiányzik itt a délibábos róna rajta nem ringat a szellő arany kalászokat, hol van itt a gulya? hol van itt a ménes ? mely oly jó esik a pusztán az ember szemének. Vagy hol van itt a nádtetejü gólyafészkes tanya, pitvarajtójában a vendéglátó gazda vagy hol van az a rongyos füstös falu csárda, melyben czimbalomszó mellett örök vigság járja. Ejh ! de mit keresed azt itt kunságnak szülöttje, hisz az a hely, hol most vagy idegen az néked itt, hol égbe nyúlnak a hófedte bérezek, melyet a fenyvek gyűrűként öveznek. Szemed elé itten idegen kép tárul, mely a magasból fönséges látványt nyújt feletted a remény, alattad az élet, a hómezőkön előtted a sivár enyészet rajtuk, mint megannyi óriási sirhant a hó piramisoknak egy végtelen sora A természetnek e szent templomában főnkéit gondolatunk a magasba szárnyal s feltekintve a völgy tavasz világából hőfohászunk száll az egek urához. Tüzopál fényben tündöklő sziklák közt szép lassan megindul az olvadó hótömb s mire sziklát vájva magának utat tör akkorra útjában mindenfélét eldönt. Majd megzabolázva szűk falak között a mély hasadékban sir jajgat bőmből végül a magasból a hegyhasadék szélén egy vizoszlop gyanánt zudul le a mélybe. S mire völgyet éri tajtékzó habjával kiadja dühét a pusztai fergeteg vészes morajával s mint ki hivatását jól elvégezte lassan hömpölyg tova a megszokott medrében. Majd a fenyveseknek sürü erdejében, hol ki-kicsillog a tő tükörsima fénye a ráboruló fenyők néma csöndjében összeölelkezik annak sötétkék vizével. Lent a völgyben a virágos téren hófehér nyájak legelésznek szerte ott a patak partján, hol nefelejts is éled békében hevernek a pásztor legények. De nem hangzik a nóta, pásztor tilinkója hejh ! pedig az itten, de szépen is szólna mindenfelé mély csend és béke honol itt még a természet is oly magába zárkózott. Nem nótára termett ez a nép itten mégis tiszta derű s jókedv környékezi őket tiszta megelégedettség, mely a szivüket betölti, ezt a helyet, hol élnek templomnak tekintik. Hol az égbe nyúló hegyek lent a földet érik s víztükrében a természet némán gyönyörködik játszi napsugárnak tündöklő fényében onnan mosolyg reánk az élet vidám képe. De a mint a nap a hegyekre hanyatlik hosszú lángsugara a hegyormán megtörik s mire bealkonyul a néma világban éjszaka borul a hegyek országára. Túl a hómezőkön misztikus fény dereng éj lovagja készül égi szemléjére suhanó felhők közt lopva bujkálva szelíden vonul föl csillagtáborába. S a mint ezüstös palástját lassan kiterjeszti a sötét tó tükrében orczáját füröszti ott mélyen lent túl a homok mezőkön a csillagos [égen feltárul előttünk egy tündérország képe. A csapongó képzelet mely e képet adta egy kedves kis helyre viszen gondolatban s hol a földi boldogságom legszebbik reménye oda röpül lelkem minden érzésével. Felhőszárnyakon száguldó gondolat elhozott engemet a Pilátusi csúcsra vagyis nem a csúcsra hanem a tővébe a tővében csillogó folyócska szélére. Sürü nehéz köd üli meg a tájat erőt vesz rajtam az élet lehangoltsága, de ime egvszerre a ködön, mint biztató remény utat tör magának a ragyogó napfény. Előttem vonul el színben ragyogva a virágos házaknak egy egész hosszú sora s a biborpalást öltött házaknak ablaki ezüst fénylapjukat felém tükröztetik. Illatozó hársfák árnya közé érve hosszú utam után megpihenni térek s a mint a fényárban szerte tekintek egy virágos házra téved tekintetem. Széles nagy erkélyén tulipán muskátli az én szép hazámnak kedvelt virágai az a ki öntözi az a ki gondozza nem tudom gondol-e a szép magyar honra. Előttem egy család ott a nagy erkélyen, Mintha enyéimet vélném látni benne És a mint gondolatban e kettőt összehozom Hőfohászomban az Istenhez fordulok Fáradozásukért a gyermeki hála Legyen a jutalmuk, mint Isten áldása ! Kneffel Béla Törleyék koszorúja. A vendéglősiparnak van néhány őszinte barátja, áldozatkész .támogatója. Akármikor gyűlünk össze, bármibe kapunk, ők mindig mellettünk állanak s szinte megelőznek ! bennünket a cselekvésben. Most is, amikor országos gyűlésünket tartjuk, lehetetlen meg nem emlékeznünk e hiv barátokról, különösen a Törleyék- ről, akik első helyen állanak barátaink és támogatóink között. Lehetetlen elborulva nem gondolnunk a megboldogult Törley Józsefre, aki ezt a hozzánk való ragaszkodást örökül hagyta nemesszivü özvegyére, utódaira s cégének vezéreire, Szén te Imre és Pfender Emil igazgatókra. Amint a megboldogult Törley József igazi typusa volt a magyar urnák, azonkép- pen ők is kiválnak lovagias felfogásukkal, előzékeny, lekötelező modorukkal. Amint vendéglősügyről van szó, ők nyomban jelentkeznek biztató szavukkal, fejedelmi áldozatukkal. Ez Törleyék legszebb koszorúja. Lehetetlen, hogy idei országos gyűlésünk alkalmából a hála és elismerés friss virágait ne füzzük ebbe a koszorúba, különösebben hódolva Törley Józsefné úrasszonynak, aki valóságos patronánk, kegyes és jóságos. A komorságnak hiába nyit a virág; a mámornak kivirágzik a fenyér is. * Ha Bachus félrecsapja kalapját, még a Hadesben is mosolyognak. * Ha bor nem lett volna, az üröm nem tanult volna meg nevetni. * A ki jól eszik, jól iszik, ahoz még a halál is csak komázva mer közelíteni. * Csutora mellett még a némaság is be- I szédes. ■nHnMKHHHHnUHBBÜBBHBK 5tadler Károly.*}* Országos szövetségünk idei közgyűlése a gyászinduló komor hangjaival nyílik meg. A ki országos szövetségünk egyik kezdeményezője, buzgó vezetője volt, Stadler Károly, szállodás és vendéglős, e hó 4-én elköltözött az élők sorából. Hogy ki volt nekünk, azt minden szaktársunk tudja és érzi, de leginkább azok, a kik munkásai vagy tanúi voltak ipari mozgalmaink kezdeteinek. 1885-iki kongresszusunkon ő volt egyik megpenditője és leglelkesebb pártolója az országos szövetség eszméjének. Ő adott humánus gondolkodásával feledhetetlen példát arra, hogy miként neveljük és gondozzuk tanulóinkat, akiktől iparunk jövője függ. Megbecsülte az ipart, a mely neki boldogulást adott, de megbecsülte ennek az iparnak a munkásait is, főleg azokat, akik neki segítői voltak. Oldalán kipróbált, régi segédek fáradoztak, akik hűségük és odaadásuk jutalmát is megtalálták atyai szárnyai alatt. Ipartársulatunk, országos szövetségünk és nyugdijegyesületünk évkönyvei tesznek bizonyságot érdemeiről. Mi csak utalhatunk ezekre, de egyenként fel nem sorolhatjuk, annál kevésbbé méltányolhatjuk a veszteség első napjaiban. Illetődötten állottunk ravatalánál s láttuk eltűnni a sir homályában koporsóját. Elvesztésének fájdalma annál nagyobb, men a mily gyorsan távoznak közülünk kipróbált embereink, éppen oly lassan bukkannak nyomukba uj erők. Nem azért, mintha ez a kor meddő volna tehetségekben, hanem azért, mert kevesen vannak, akik a czél ismeretében és sze- retetében nevelkedtek. Vajha Stadler Károly és a hozzá hasonlók szelleme vonzana és buzdítana országos szövetségünkben s egész légió támadna a régiek nyomdokain haladni s mind magasabbra emelni iparunk haladásának zászlaját. * S tad le r Károly halála hosszas szenvedés után következett be e hó 4-én éjjel 12 órakor. Halálát egyetlen leánya, M a r i a n n e, ennek férje, Glück Erős János s unokái, Frigyes, Marianne és Bözsike siratják. A megboldogult polgári érdemeit mutatja, hogy a király koronás arany érdemkereszttel tüntette ki s tagja volt a székesfőváros bizottságának, a kereskedelmi és iparkamarának, ülnöke a kereskedelmi és váltótörvényszéknek s igazgatósági tagja a budapest- erzsébetvárosi banknak. Súlyos megbetegedéséig szakadatlan munkálkodott, úgy, hogy 64 éves korában is korán, az egész társadalom veszteségére ragadta el a halál. Temetése 7-én volt a kerepesi temető halottasházából nagy pompával s impozáns részvéttel.
