Vendéglősök Lapja, 1908 (24. évfolyam, 1-24. szám)
1908-03-20 / 6. szám
2 VENDÉGLŐSÖK LAPJA 1908. márczius 20. Virágok estéje. A mi bálunk. — A tél kifáradt, pihenőre vágyott. Egy farsangi éj után, mámoros fővel, még szürkület előtt berontott a szép Aurórához: „Ej, hugomasszony, bocsásson meg, hogy újból fölverem édes álmából! Utoljára teszem, Isten engem úgy segéljen! Belefáradtam az örökös czéczóba, lefekszem, s föl sem kelek, mig a mord november le nem pergeti a fákról az utolsó levelet. Azért hát, nehogy baj essék, nehogy időntul elszunnyadni találjon, huzza föl a weckerjét, avagy kérje meg Flora asszonyságot, hogy ő legyen az ébresztője; mert — tudja — a nap automobilja könnyen árokba zuhanhatna, ha hugomasszony, elszunnyadván, fáklyája nem világítaná be előtte az utat. Magamat és szolgálataimat azonban jövő deczemberre tisztelettel kegyeibe ajánlom.“ Aurora hirtelen felöltötte hálóköntösét, villája ereszére kitűzte égő fáklyáját, aztán sietősen Flóra nővérének kerti házába ment, melynek hatalmas üvegtetőzete alatt, a tél könyörtelen hidegétől védetten, félimetten, félálomban, sóhajtozva, szorongva epekedtek a virágok kikeletjükre. „Édesem, ne vedd rossz néven, hogy ily korán alkalmatlankodom nálad — szólt Aurora sebten. — Azt hiszem — jó mielőbb tudnod, hogy a tél ma pityallat- kor bejelentette nálam, hogy aludni tér, s mig a mord november le nem pergeti a fák utolsó levelét, ki nem száll pelyhes ágyából. Tudom, hogy szorgos, éber kertész vagy, korán serkensz; tehát, kérlek, legyen gondod rám, s ha kelleténél tovább találnék bóbiskálni, zörgess föl; ter- hedre ne essék! „Hogyne, hogyne, drágám! hiszen köszönettel tartozom, hogy ily rögtönösen híradással voltál. Szegény kis virágaim már úgyis igen türelmetlenkednek. Nyomban megyek hozzájuk, hogy lássanak toi- lettjeikhez. Jaj, milyen örömet szereztél nekünk! Köszönöm, drágám. Isten veled!“ Es Flóra asszonyság sietve kötényt kapcsolt, langyos vízzel megtöltötte rózsás ezüstkannáját, s az üvegházban termett. Végesvégig permetezte áléit virágait, beczéző szóval költögetvén őket: „Hamar, hamar, kicsikéim, öltözzetek: „elment a tél, jő a tavasz!“ Csilingelő kaczagástól, örvendező kiabálástól zsibongott a kupolás terem; izgatottan rohantak a szökőkút medencéjéhez a hóvirág-hajadonok, az ibolya-leányok, a jáczintok és tulipánok, hogy kendőzzék, csinosítsák magukat, s puha kezeikkel tapsolva, tánczra illegetve apró lábaikat, pacsirtahangon trillázták: „Mindjárt készen leszünk, mindjárt!“ „Na-na, kicsikéim, nem kell úgy törnö- tek magatok. Van időtök a nyugodt készülődésre. Igazán, még a zimankós tél fölserkenhet első álmából, s oly hideget fuvalhat, hogy halálra hütitek magatokat. Nem merlek azonnal kiereszteni benneteket“. „De eresszen, édes kis anyánk, nem félünk mi tőle, fagyától, hiszen forró a szivünk“. „Ej-ej, ha tudtam volna, hogy igy mo- hóskodtok, dehogy szóltam volna!“ „Jól tette, jól tette; ne féltsen minket!“ „Na, de mégis óvatosaknak kell lennünk. Olyan helyre menjetek először, a hol védve lehettek a tél szeszélyeitől. Tudjátok, mit? Menjetek először is a vendéglősök báljára, oda nem szüremked- hetik hozzátok a fagy, az alattomos böjti szél, s legalább ünnepélyesen, vígan, muzsikaszó mellett történik meg a világba lépéstek“. „Jól van! Jól van! Oda megyünk legelőbb, jó kis anyánk!“ így lett bűbájos virágsokadalommá a mi bálunk. Amikor fölharsant az induló, egyszerre, mintha Sirász rózsái és Abessinia ibolyái öltöttek volna magukra báli pompát, illat és Mohamed hetedik paradicsomának viru- lása áradt szerte a „Vigadó“ fejedelmi diszü termeiben. Elől, a bál elnökének, Petánovits Józsefnek karján, mint lilafé- nyü, méla Katalinrózsa, szelíd méltósággal nyitotta meg a sort Schárhánn Jánosné’ akinek arczárói lelki ifjúsága és jósága elűzi az idő nyomát, s az évek, megsze- lidülten, nem zúzmarát hintenek fürteire, hanem illatos ákáczok fehér és piros szirmait. Mikor aztán búsnegédesen megcsendült a nóta: „Jaj de magas ez a vendégfogadó“ megbomlott, szétbomlott mögötte a káprázatos virágsor s bájos tánczának tüze elragadta valamennyit s lejtve szóródtak szanaszét a teremben a vendéglőslányok, magyar lányok, piros rózsák, tulipánok. Valóságos szentiváni éj varázslatos álmaként hullámzott előttünk a mi bálunk képe, szüntelen változó délibábként a paradicsom igéretföldéről. így még nem búcsúztatták el a telet, s nem mutatták be a tavaszt. Az egész ébredező természet minden virága fűződött egy csokorrá, hogy az ifjúság boldogságával töltse el dermedező sziveinket. Mintha szárnyra kapott volna erdő-mező minden virága, hogy udvaroljon a bálanyának, aki ragyogó és bájoló volt, mint az őszi verőfény. Körülötte üdén, csillogón sürögtek, mint az esti széltől bolygatott virágok, a leányok csapatai, színes, pompás keretül, úgy, amint képünkön is látható. Elől gyöngyvirágként csilingelt Schárhán Irénke, aztán mint méla jázmin, Maloschik Szilvia hajlongott s utánuk, mint a bibor- palástu égő szerelem, Balogh Mariska gyújtó szemei villámlottak. Aztán jöttek kecses sorban, hóditón, mint az illatos, bársonyos sárga viola, Müller Miczike, majd a rózsák raja, a halvány s az éles színek minden árnyalatában. A hajnal szelíd pírjával orczáin Oundel Katicza, a déli napsugár aranyos csillámával Ratkovszky Ilonka, Leféber Elza, mint a piros rózsa feslő bimbaja s Strobl Giziké, mint a fehér rózsa, oly ártatlanul. Mint fürtös krizantém közeledik Dvorcsák Karolin és Benes Annuska, nyomukban, mint a délszak hév lótuszai, Kamarás Mariska és Hack Manczi. De ki tudná leírni a színeknek ezt a kápráztató kavargását ? Hol az az ecset, amely ezt a szivárványos ragyogást vászonra varázsolhatná ? Mint tündérálom, sejtelmesen vissza- visszacsillan egy-egy sugara a lélek tükörén s kisér végig az élet göröngyös, sivár utjain a mi mostani bálunknak, a virág- sokadalomnak édes, andalító emléke. Édes emlék, esztendőre válj ismét valóra! De hol van annyi szó, amennyi leírhatná a szépségnek és a bájnak azt a sokféleségét, amennyi itt gyönyörködtetett bennünket. Büszkék lehetünk bálunkra, amely minden esztendőben fényével és kedélyességével a fővárosi társaságnak keresett mulatsága. * Akiknek évek óta lankadatlan buzgó- sága és tapintata ily jó hírre emelte mulatságunkat, elismerés és köszönet illeti a derék rendezőséget, különösen ennek buzgó elnökét, Petánovits Józsefet és al- elnökét Bokross Károlyt, akiket Terpsichore, bizonyára, legfényesebb ordójával fog kitüntetni. A vezérnek méltó táborkara a rendezőség, különösen Willburger Károly, a gavallér s figyelmes pénztáros s a magát meg nem adó, dicső gárda: Schnell József, ifj. Petánovits József, Hruska János, Fürst Tivadar, Bokros László, Házas Fe- rencz, Bokros Géza, ifj. Pelzmann Ferenczet, Wampetits Ferenci ifj. Schárhánn Ferencz, Galamb József, Rogyák Ernő. Mikor a hajnal pírja kezdett vibrálni az ablakon, s a nóta halkabbá és gyérebbé vált, andalogva jártunk körül az ürülő teremben, s elhullatott, hervadó virágaiból egy szálat emlékül rejtettünk keblünk be a Telefons 63—90. FANDA ÁGOSTON hrlászmesterI BUDAPEST (Központi Vásárcsarnok). Első budapesti mindennemű élő és jegelt halak nagy raktára. Szállít a legmagasabb királyi udvar, [valamint József főherczeg Ő fensége udvara számára. — Budapest székesfőváros összes nagy szállodáinak és vendéglőseinek szállítója. A „Balatoni Halászati Társaság“ budapesti főelárusitó
