Vendéglősök Lapja, 1908 (24. évfolyam, 1-24. szám)
1908-06-05 / 11. szám
19U8. junius 5. VENDÉGLŐSÖK LAPJA 3 ZIMMER PÉTER halnagykereskedés. Czégtulajdonos: ZIMMER FERENCZ halászmester. Budapest, főüzlet: központi vásárcsarnok, telefon: 61—24, fióküzlet: V., Józseftér 4. sz. telefon : 62—39. Az egyedüli halkereskedő czég, mely az úri hártartásban és az előkelő éttermekben szükséges összes édesvízi és tengeri halfajokat állandóan raktáron tartja. Huniár, pisztráng, osztriga, rajnailazacz, langoust. Sághy József. Oly férfiút mutatunk be olvasóinknak, a ki mindig tiszta bort önt a pohárba: üzletében is, meg a közéletben is. Tisztán látó, tipikus magyar lélek ő, aki a Ferencvárosban a legkedveltebb vendéglőssé küzdötte fel magát a Gát-utcza 8. sz. a. Nem könnyű ez ott a tájcsoló jasszok hazájában egy odaszakadt embernek, különösen, ha az illető tősgyökeres magyar. Hogy Sághy Józsefnek mégis sikerült, köszönheti az őszinte, igaz lélek ellenállhatatlan vonzóerejének és kitűnő velenczei borának, mely a Meszlényiek pinczéjéből szüzén kerül az ő söntésébe. Sághynak különben érdemes tevékenysége van közügyeinkben is. Ugyanis ő a «Kisvendéglősök Ipartársulata» zászlója alá sorakozott, a mikor a fővárosba került. Ott csakhamar fölismerték kiváló tulajdonait s választmányi taggá választották. Ám az ő tisztán látó szemei csakhamar észrevették, hogy a vendéglősöknek csak ártalmára lesz, ha két személyeskedő táborra oszlanak; egygyé kell lenniök, hogy erősekké lehessenek. Az egyesülésnek lön hát buzgó, lelkes apostola; de mert az elvakultság ellen sikert nem remélhetett, visszavonult. Ám visszavonulása nem azt jelenti, hogy az üdvös eszme meghalt, hanem azt, hogy feltámadásra, diadalra vár. Arcképét is azért közöljük, hogy példájával buzdítsunk s tettre serkentsük azokat, akik érzik, tudják, hogy összetartásban az erő. Mielőbb érhessük meg a vendéglősök |egy táborba sereglésének nagy pillanatát, a Sághy a k örömünnepét! Récsey Lajos. Világjáró magyar, fájdalom, több is van az elégnél; ámde ezek többnyire balsorstól űzetve, — a tudós utazókat s a szóra- kozókat nem számítva, — a szerencsét kergetik, s ha valahogy elcsíphetik, elidegenednek a hazától. Kevés olyan magyarra hivatkozhatunk, a ki nem üres kézzel, hanem azzal az elhatározással ment külföldre, hogy ott meglevő vagyonát mielőbb megsokszorosítsa, hogy itthon aztán annál nagyobb mérvben teljesíthesse honpolgári kötelességét. E kevés derék közé tartozik Récsey, akit már ismernek olvasóink s akinek most a képét is bemutatjuk. Récsey Lajos balatonmenti, ahol szülei vagyonosak voltak, s őt sem hagyták szegényen. Récsey Lajos szeretett tanulni és odaadással dolgozni, de főképpen gondolkozni, behatón gondolkozni mindenen, amit látott és tapasztalt. El-eltöprengve korunk szomorú jelenségein, a szegény ember egyre sulyosodó helyzetén, arra a következtetésre jutott, hogy ezen nálunk csak úgy lehet változtatni, ha azok, akiknek némi vagyonuk van, ezt külföldön, ahol hasznos vállalkozás busás haszonnal jár, értékesítik, hogy aztán megsokszorosított tőkével itthon mentői hathatósabb tevékenységet kezdhessenek. Ezért ment ki Récsey idegenbe, még pedig az akkor még homályosan ismert Dél- afrikába. Itt a burok között, hogy kis tőkéjét ne érintse, dolgozott. Pinczér lett. Mig beletanult, mig a szükséges nyelveket elsajátította, hát bizony szükes kenyere volt; de ez nem csüggesztette, hanem csak ösztökélte, hogy még jobban igyekezzék. És igyekezett és csakhamar gyorsan emelkedett. Legelőkelőbb éttermekben lett pinczér, majd főpinczér s azon vette észre magát, hogy mint segédmunkásnak is szépen gyarapszik a tőkéje. Annyira gyarapodott s az ottani viszonyokat és üzletének a természetét is any- nyira megismerte, hogy elérkezettnek látta az időt, hogy önálló legyen. Előbb egy gyémántmező telepén nyitott korcsmát mészárszékkel és vállalkozását szorgalma és becsületessége révén annyira megáldotta a gondviselés, hogy előkelő szálloda tulajdonosa lett. Ám Récseyvel a szerencse nem feledtette el szándékát, hanem inkább íölszi- totta a honvágyat. Szállodáját bérbe adta s most hazajött körültekinteni, hogy itthon mit lehetne tenni. Isten hozta nálunk hazánk derék fiát s óhajtjuk, vajha magának méltó működési tért találhatna; mert nagy szükségünk van erős karú, ép szivü magyarokra. Hova ránduljunk? Buda hegyei, tiszta, ózonos levegője el- lenállhatlanul vonzanak, s mikor itt alant annyira rut, szennyes az élet, ki ne vágynék a magasba, messze kéklő bércek tetejére ? Kit ne vonzana a Svábhegy, amelyhez annyi szép és kedves emlék fűződik a múlt század óta s amelyet oly halhatatlan nevek szentelnek meg, mint Eötvös, Jókai, Szigethy. Egész gyönyörűség az ut odáig. Villamoson át Budára, egész fenségében láthatjuk a Dunát, futólag gyönyörködhetünk a Gellért, vagy a Margitsziget és a Rózsadomb virulásában, majd a városmajor nagyszerű gesztenye-soraiban s csalitos pázsitjaiban. A fogas-kerekühöz érve, jól tesszük, ha pihenőül sétálgatunk a Zugligetben, a mely annyira gazdag bájos képekben, s a hol most a százados hirü «F á c z á n»-t uj fényre oly férfiú emelte, mint Sommerer György, aki a «Mátyásföld» elegáns vendéglőjében, majd Teréz- és Erzsébet- köruti éttermeiben szerezte meg magának a közönség elismerését. Ahol Sommerer György neve olvasható, oda bizalommal és örömmel térhetünk be; mert az ő neve biztosíték arra, hogy ott csupa jókat élvezhetünk, előzékeny kiszolgálásban lesz részünk. Sommerer a «Fáczán»-t minden tekintetben restauráltatta, nemcsak termeinek kopott falait, hanem a bennük uralkodó szellemet is. Mig a legtöbb vendéglős, ha fokozottabb a nyári forgalma, ennek lebonyolítására nem gondoskodik állandó és jó személyzetről, a mi oka a közönség elégedetlenségének; addig Sommerer ugyancsak nagy gonddal válogatta meg személyzetét, leginkább
