Vendéglősök Lapja, 1907 (23. évfolyam, 1-24. szám)
1907-09-20 / 18. szám
1907. szeptember 20. A szeszes italokról. — Tanulmány. — Irta: Mártonffy Imre. I. A szomjúságról általában. Jelige: «Az ital a testet, lelket tartja fenn.» «Igyunk, igyunk barátim, rövid az élet, . . örök a sir!» Hogy az emberek azóta folyton isznak, mióta Isten őket teremtette, azt hiszem, ez nem szorul bizonyításra. (Csak az, hogy mit, hogyan és hol ittak, ez a különbség, — azonban az bebizonyított tény, hogy mióta a világ áll, az emberek mindig ittak, de hogy mennyit ittak, olyan mathematikus még nem akadt, aki azt ki tudta volna számítani. De hát miért iszik az ember? Mert szomjas! — A felelet erre nagyon egyszerű, pedig mégse olyan egyszerű, mint áminőnek látszik. A szomjúságnak különféle válfajai vannak, ilyenek az ősi magyar szokás szerint a titulus bibendik. Iszunk, ha örömünk van, iszunk bánatunkban, vendégség alkalmával, de legtöbbet iszunk, ha — szomjasak vagyunk. Már most az a kérdés, hogy a szomjas ember vájjon csak akkor iszik-e, mikor szomjas, vagy azután is? Mert, ha azután is iszik, akkor hasonlít az arkádiai herczeghez Offenbach «Orfeusz a pokolban» czimü operettjének egyik alakjához, ki csak akkor iszik, mikor szomjas, azonban az a baj, hogy mindig szomjas! A szomjúság érzete az ember születésével kezdődik; a csecsemő is iszik már, — természetesen eleintén anyatejet. Vannak aztán emberek, kik annyira megszerették a tejet, hogy ifjúkoruktól vénségükig se isznak egyebet, mint tejet, de csak akkor, ha reggeliznek vagy betegek, avagy vegetáriánusok. A tej nagyon egészséges és tápláló ital, de a tulajdonképpeni szomjas embernél még se örvend nagyon nagy népszerűségnek. Azonkívül nem szeszes ital, mert tejtől még senki sem részegedett meg, költő se énekelt dalokat róla, — .legalább tejdalról még nem hallottunk — jóllehet a mai hamisított tej bátran tollhegyre kerülhetne, mert — tisztelet a kivételnek —< a tejhamisitók drága pénzért sárkánymérget itatnak meg velünk. De hagyjuk az emberiségnek első italát, s térjünk át a másik nélkülözhetetlen italára: a vízre. Viz nélkül bizony bajosan élhetnénk meg, mert ez nemcsak ital gyanánt szolgál, hanem egészségünk fentartója, .a tisztálkodás egyik fontos eszköze. Vannak azonban emberek, kik a vizét egyáltalán nem szeretik, nemcsak ivásra, de még mosdásra is ritkán használják. Régi írásokból ezt olvassuk: «Vizet isznak a halak, Azért némák; Csak bort isznak az ifjak, Azért buták. Bort vízzel keverve, Válik egészségre.» Vagy másutt ezt olvassuk: «Bort iszom én, bort, nem vizet, Azt is akkor, ha más fizet; Gégém csapja csúnyán szortyog, Nem tűri a száraz kortyot.» Petőfi Sándor is igy kiáltott fel: «Mért nem tesz az Isten most csodát? Változtatná borrá a Tiszát, Hadd lehetnék én meg a Duna, Hogy a Tisza belém omlana!» VENDÉGLŐSÖK LAPJA Azonban daczára ez ismert daloknak, s Mirza—Schaffy költő kedves bordalainak, — a víznek is vannak csodás tisztelői. Nem azokról beszélünk, kik a mértékletességi clubboknak vagy az antialkoholista egyesületnek a tagjai, azokról se beszélünk, kik Kneip-kurát vesznek hideg vízből, de meg azokról se, kik egy átlumpolt éjszaka után másnap vederszámra iszszák a vizet, s fo- gadkoznak, hogy soha többé mást nem isznak, hanem az elmúlt régi jó időkről beszélünk. A régi jó időkben élt egy perzsa költő, ki valódi epikureus volt, s rendesen hüs forrás árnyába telepedett le, s ott a viz folyásának láttára a legtüzesebb bordalokat irta meg. Vannak azonban emberek, kiknek a viz- ivás második természetükké vált, s magukat nem érzik jól, ha naponta bizonyos meny- nyiségü vizet meg nem isznak. A történelem egy nőről tesz említést, ki naponta 2—3 vödör vizet megivott, azután volt egy 25 éves káplár, kit a gzomjuság oly borzasztóan gyötört, hogy naponta 25—30 liter vizet tudott meginni. A délvidékinek, a forró égövinek a viz az ottani éghajlati viszonyok miatt nagyon fontas s a koránban megvan írva, hogy «a paradicsomban az örömök egyikét az édes- izü, dús források képezték». Annyi azonban bizonyos, hogy a viz, legyen az a legtisztább, kristályforrás viz, még se olyan ital, melyet társaságokban állandóan igyanak, vagy belőle kvaterkázzanak, bár jóllehet az egyedüli ital, mely a szomjúságot hathatósan csillapítja. Más ital, p. o. a bor eleintén csillapítja a szomjúságot, de később fokozza, s minél többet iszik az ember, annál szomjasabb. Valamint evés közben jön meg vaz étvágyunk, úgy ivásközben fokozódik a szomjúságunk. De térjünk át magára tulajdonképpen a szomjúságra, mert ha ez nem lenne, akkor italnak se kellene lennie. A szomjúság érzete kétféle, amit az ivó emberek is állíthatnak, — ugyanis időleges (lokális) és általános szomjúság. Vannak esetek, mikor a szomjúság oly tetőfokra hág, hogy mindent elpusztít, — nemcsak az ételek, hanem a kedélyhangulat és indulatok, gerjedelmek is fokozzák a szomjúságot. Továbbá az égalji viszonyok is nagyban befolyásolják a szomjúságot, valamint az időjárás. Így például nyáron többet szomjazunk, mint télen. Ha valaki a Tátrában jár, s magas hegyektől övezett vidéken lakik, alig szomjazik valamit. Élénk temperamentumos emberek szom- jasabbak, mint a flegmatikus természetűek, igy például a nők kevesebbet isznak, mint a fétfiak, ellenben, szónokok, énekesek, zenészek többet isznak, mint bárki. Vannak italok, melyek fokozzák a szomjúságot, az ilyen italoknak a valódi és hamisítatlan tivornyá- zók roppant örvendenek, különösen azért, mivel az nem js professzionista ivó, kinek szomja csillapodik. Annyi azonban bizonyos, hogy a szomjúságnak és az ivásnak, mint az italok ősapjának több a barátja, mint az ellensége, daczára a mérges hírlapi czikkeknek, óvó rendszabályoknak, orvosi könyveknek, tilalomnak és törvénynek. Mert hát igen sok államban törvényt hoztak az ivás ellen! Már pedig az ivásban is van művészet, s aki «gyönyörűen iszik, de nem sokat, az éppoly művész, mint a festő, vagy színész, avagy bárki a maga szakmájában. Azt állítják a statisztikusok, hogy egy nemzet se iszik —aránylag — annyit, mint a magyar, meg a német. Az előbbi a bort, az utóbbi a sört iszsza nagy mennyiségben. Pedig ez rágalom, mert más nemzetbeli is sokat iszik, sőt a régibb időkben az ókori 9 Rómában voltak oly tivornyák, melyek két nap és két éjjel folyton tartottak; híresek voltak Lucullus lakomái, bachanáliái, sőt volt oly római «ivómüvész», ki képes volt arra, hogy 90 napig folyton-foiyvást igyék. Az angolok is sokat isznak! Sőt ott még a nők is meglehetős mennyiséget fogyasztanak. A történelem említést tesz a clarenceai herczegről, kit midőn 1478-ban halálra Ítéltek, királyi bátyja, IV. Edvárd, kegyelemből megengedte neki, hogy ő maga magáhak választhatja a halálnemet. És vájjon minő halált választott? Azt kérte, hogy egy hordó malvaziai bort ihassék meg együltében, amit megengedtek neki. — .Az iszákosság Angliában még mai napig is roppant mérveket ölt, — jóllehet misszió-társaságok és mértékletességi egyletek alakultak — mégis a statisztika kimutatja, hogy Angliában szeszes italokra többet költenek évente, mint kenyérre, teára, kávéra, czukorra és rizsre összevéve, s hogy évente a korcsmárosok, serfőzők, bor- kereskedők, ezeszégetők, stb. több, mint 2500 millió koronát vágnak zsebre. Ami hazánkat illeti, nos mi se vagyunk hátra az ivásban. Itt közlök egy statisztikai kimutatást az 1905. évről. Pálinkára elköltött a magyar nemzet 186,923.183 koronát, sörre 45,567.870 koronát, borra 174,967.500 koronát. Az összeg meghaladja a 400 millió koronát. Tehát a pálinka vezet. A németek a sörivás terén értek el és érnek el ma is óriási rekordot. Egykor egy pomarániai kapitány, az uralkodó herczeg en- gedelmével naponta úgynevezett «schlaf- trunknak» 3 kis hordó sört megivott; a 15. század végén pedig a pomerániai udvarnál volt egy óriási testalkatú nemes, kinek oly nagy étvágya volt, hogy egy ülő helyében megevett egy ökröt, rá egy óriási tál besózott halat, melyre aztán olyan szomjas lett, hogy minden italt megiyott, amennyit csak elébe raktak, s amennyi készlet volt a társaságban. Nagy évő és ivó volt herczeg Eszterházy Miklós inasa is, ki egy borjut evett meg, s egy akó bort ivott hozzá. Sokat tudnak inni a katonák. Akár háború, akár béke ideje van, az nekik mindegy, inni mindig tudnak. 1849. év első napjaiban a magyar hadsereg előőrse, tizenkét huszár Ipolyságra érkezett és a templom előtt sorakozott. Az át- ellenben lakó csapiáros, mint jó hazafi, egy kis ujborral kívánván megfrissiteni a vitéz huszároknak hidegtől dermedt kebelét, egy hat-hét itcés korsóban vitt nekik, úgy számítva, hogy egy-egy meszely mindegyiknek elég lesz, vagy ha éppen még egyszer kellene fordulnia, egy másik korsó a hazáért meg nem árt. A tele korsóval tehát megkínálja a sorban legelső huszárt, ez pedig fogja két kézre a nyújtott italt, s le se veszi szájáról, valamig az egész hat itcze tartalmát le nem öblítette. A korcsmáros ezen bravur- iváson úgy megijedt, hogy üres korsójával és további nagylelkűségével odább állva, magát többé nem mutatta. A többi tizenegy huszár talán még most is várja a kilátásba helyezett frissítő italt. Az 1866-iki porosz háborúban egy magyar huszárt elfogott az ellenség, s mikor a németek kérdezték tőle: — Milyen erővel vagytok? — azt mondja egykedvűen a huszár: — Ki milyen, Uraim, — egy akó bort azonban a leghitványabbik is elbír. Az ivásban is van virtus, s igen sok példát tudnánk felhozni hírneves szomjas emberekről, de elég ebből ennyi! Éljen tehát a szomjúság! (Folyt, köv.)
