Vendéglősök Lapja, 1907 (23. évfolyam, 1-24. szám)
1907-09-12 / Rendkívüli ünnepi szám
8 V e ii d é g 1 o s ö k I, a p j a 190/. szeptember 12. és erejét. Noé apánk szöllővesszőket ültetett, s mint az ó-testamentumban olvassuk, az akkori szüreteket különös ünnepséggel ülték meg. Később Európában a görögök honosították meg a szöllőt, majd a rómaiak is, s Bacchus isten diadallal vonult be mindenhová, s világuralmát úgy megállapította, mint egyetlen egy földi uralkodó sohase. «Veni vidi -— vici!» (Jöttem, — láttam, - győztem!) Caesar eme hírneves mondását a bor bevonulására is lehet mondani, s győzedelmes maradt azután is, mikor a régi Róma épületei már beomlottak és hősei elporladtak. Aztán lassan továbbterjedt a szöllővessző aranyos nedűje, a ragyogó, zamatos és kéjmámort előidéző bor. A görögök és rómaiak a bor istenét Bacchus—Dionysosnak (Bacchus a rómaiaknál, Dionysos a görögöknél) nevezték el és bölcs szabályokat állítottak fel, hogy csak háromféle ivás van: 1. szomjúságból való ivás, 2. örömivás és 3. alvás előtti ivás. Azonban a negyedik szabályt a «művészettel» való ivást elfelejtették, melyet ősapáink éppoly pompásan kultiváltak, mint mi napjainkban. Jupiter-Zeus az istenek atyja kétféle bort termesztett: vidámságot keltő, s szomjúságot teremtő bort, de az előbbiből hamarább lett szomorúság, ha valaki nagyon sokat szopogatott a hegy levéből. A régi rómaiak a szöllőültetésből valóságos sportot űztek, s igy a több, mint száz- j féle fajbor termesztését tulajdonképpen nekik köszönhetjük. Daczára ennek, — vagy talán azért — Rómában a férfiaknak 30 éves korukig szigorúan tiltva volt a borivás, sőt voltak idők, mikor a nőket egészen eltiltották a boritaltól. Azonban rendesen, ami tilos, az mindig (édesebb; igy a férfiak titokban itták a bort. A lakomákon rózsa, ibolya vagy örökzöld koszorúval a fejükön jelentek meg, hol az ünnepeltek egészségére, mindenki egy-egy serleg bort ürített ki, sőt a leghíresebb tudósok is résztvettek az ily lakomákon, s Bacchus «művészetét» tudományuk tárgyává tették. Szinte elképzelhetetlen az, hogy az ókorban mennyire hódoltak Bacchus istennek, s mennyi áldozatot hoztak érte, azonban az áldozat mindig maga az iszákos ember volt, ki holtra itta magát. Meg vari írva a nótában: «Töltsd meg tesvér poharamat Had öblitsem ki a torkomat, Mert a pohár megtöltve jó, Az én torkom öblítve jó. Ej, huj, igyunk rája, Úgyis elnyel a sir szája!» A római földesurak a népnek oly nagy mennyiségű bort osztottak ki, mely vagyonnal ért fel és egyik római polgár pedig borral öntözte a fáit, mint egykor a magyar nábo- bók a 30—40-es években a kocsikerekeket és táncztermeket. -— Xerxes persa király (Kr. e. 486—465) alattvalóinak rendezett egy ünnepélyt, mely egy hétig tartott, amidőn az akkori perzsa szokás szerint — a borral oly pazarlást vittek végbe, hogy szinte úszott a föld az italtól. A régi időben nem is tudták különben a bort úgy megőrizni, mint napjainkban. Nem ismertek hordókat, se palaczkokat, hanem korsókban, kannákban, serlegekben vagy érczedényekben tartották a bort. A görögök és rómaiak erős bort ittak és meleg vagy hideg vízzel keverték; a görögök a bor izét, hogy pikánssá tegyék, belekevertek fűszereket, mézet, lisztet, sőt tengervizet, hagymát és sajtot. A maczedón királyok a bort teszszáliai bika szarvából itták, melynek űrtartalma S— 10 kannának felelt meg; különös nagy ünnepségek alkalmával arany szarvakból ittak, s a karthágóiak ruhájukat borral öntözték meg, hogy illatát beszivják. Lassan-lassan eltűntek a bor elleni törvények, különösen megszűnt a tilalom a nőkkel szemben; ittas nőt nem végeztek ki többé, férje nem szolgáltatta ki a bíróságnak, s nem verte halálra ad libitum, ellenkezőleg elkövetkezett az az idő, midőn a palotától a kunyhóig, beleértve a nőket és gyermekeket is, mindenki borral élt, s Bacchus itala a nép kedvencze és a gyermekek tápláléka volt. Hazánkban a szöllőmiivelés és a borital Szt.-István korában kezdett lassan elterjedni, bár őseink Ázsiában ismerték a bort, sőt a 108 nemzetség közt volt egy Bor nevű vitéz nemes is. Németországban már a 3. században ismerték a bort, s igy nálunk a kereszténység kezdetekor a német hittérítők és iparosok kedveltették meg velük a szőlőművelést, úgy, hogy a 15. és 16. században már annyi bor termett hazánkban, hogy egv akó bor alig került 15 krajczárba, sőt később ; még olcsóbb lön a bor, úgy, hogy a vendéglőben egyes ember nem is tudott annyi bort meginni, mert mikor fizetésre került volna a sor, olyan kicsiny pénzmennyiség nem is létezett. A mai fillér felének a felébe került talán egy itcze bor. Igen sok esetben a bort úgy prédálták, mint a kutvizet,s boldog-boldogtalan kapott ingyen jó termések alkalmával. Emellett az emberek inni is tudtak ám, hogy az valóban élvezet volt. A régi svédeknek meg volt az ivó-hónapjuk, — a február — melyet télutó, vagy pedig ünnepi tivornyák hónapjának neveztek el, s nem egy serleg ürült ki az elhaltak lelki üdvéért, vitéz lovagok óriási serlegeket hajtottak ki fenékig, s e nagy öblös serlegekben kisebb és telt kelyhek úszkáltak, melyekből egy csepp se ömlött ki, s melyeknek tartalmát nők itták ki, annak az egészségére, kik e müivást oly sikeresen vitték véghez. Kedélyes adomák, bordalok, s bordal- költök se hiányoztak, valamint oly nravur- ivások is mentek végbe, melyekre Bacchus isten büszke lehetett volna. A tübingiai diákok hires ivók voltak, lehettek vagy 16-an és egy-egy este vagy 200 kanta bort kebeleztek be; a nürnbergi városi tanács pedig kényelmes kocsikat járatott az utczákon s a földön fetrengő részeg embereket felszedték, s ha tudták kilétét az illetőnek, haza is szállították. A nagy ivás akkoriban az erények közé tartozott. Kitűnt különösen két leánytestvér, kik a vendéglőben egy ülőhelyükben 32 pint bort ittak meg és egy csöppet sem rúgtak be, sót nyugodtan mentek hazafelé, mint ha nem is ittak volna. A múlt században a fillokszéra pusztítása és az igazságtalan boritaladó előtt, roppant sok bor termett Magyarországon. A szőlősgazdák akkoriban csináltak is a borra jóízű kádencziákat: «Milyen a jó bor? Katholikus, mert igaz, Kálvinista, mert erős, Zsidó, mert nincs megkeresztelve.» Tiszta, jó bort is kaptunk akkoriban, nem ismerték a pancsolt vagy műbőrt. Eegíel- jebb az úgynevezett «seprű» rekedt meg benne. Meg is jegyezte tréfásan egy béres- gazda a korcsmárosnak, hogy: «Tiszta bort adjék keed, korcsmáros uram ! Seprűvel úgyis kedveskedik az oldalbordám, ha hazamék». Egy más alkalommal az orvos megtapogatja a gazduram ütőerét, azt mondja neki nagy fontos arczczal: — Minden órában egy kanál jó bort vegyen be. — Anyjuk hozd be a merőkanalat! -— mondja a gazda. És nem ártott meg neki, mert meggyógyult tőle. Bezzeg ma ritka a jó bor. Van ugyan most már, mióta a fillokszéra megszűnt, de sajnos, azért mindig akadnak lelketlen emberek, kik drága pénzünkért vízzel vagy más kártékony anyaggal kevert bort adnak el. Az egyszeri úgynevezett «weinbeiszer» szürcsölgeti a bort valamelyik korcsmában. Közben fintorgatja a száját, csettint a nyelvével, majd a fejét csóválja. Nem ízlik a borom? — kérdezi a korcsmáros. — Nagyon sok viz van e borban. A korcsmáros tréfával akarja elütni a dolgot és nevetve feleli: — Ellenkezőleg, kevés bor van e vízben. A régi jó időben ezt dalolták bor mellett: «Adjon isten bort, búzát, baraczkot, Tarka farkú malaczot, Szekerünknek kereket, Poharunknak feneket, Hogy ihassunk eleget!» Sőt voltak, akik az egész heti életmódjukat is beosztották ilyeténképpen: Vasárnap bort iszom, Hétfőn nem dolgozom. Jó kedden lefeküdni, Szerdán felkelni. Csütörtök gyógyulni, Pénteken számolni, Hej! szombaton kérdezni: Mit fogunk dolgozni?» A borivásnál általános jó kívánságok közé tartozott már a legrégibb korban is, hogy «váljék egészségére!» És tényleg sokan azért iszszák a bort, mivel egészségükre válik. Nem is árt az jneg okkal-móddal. Hiába hoztak az államok törvényeket, s hiába alakultak mértékletességi és antialkoholista egyesületek, hiába hangsúlyozzák, hogy leves után csak negyven cseppet: Bacchus isten diadalmasan folytatja világkörüli útját, s uralma végtelen leend, mig csak ember marad a földön. Johnson angol költő egyik ihletett per- ezében azt irta: «A korcsmái szék az emberi boldogság trónja!» Van is benne valami, mert úgy ott ragad az ember abban a korcsmaszékben, mintha oda volna nőve. Jól mondja az igazi magyar nóta: «Ide ki az évegcsürnél jó bort mérnek, Jöjjön édes komámasszony, igyunk egyet! Egy-két, három kupa bor. Leszivárog mindenkor Komámasszony! Az a ménkő vén ember nincs idehaza, Ott vagyon már harmadnapja fogadóba'; Még oda ül egv hétig, Meggyógyulok én addig Komámasszony!» Ha pedig jó kedvre hangolja az embert a bor, s figyelmeztetik a korcsmában, hogy hát jó lesz ám hazamenni, mert az oldalborda pörölni fog ám, akkor igy dalol a boros atyafi: «Ha bort iszom, jó kedvem van tőle, Tőle! Szid az asszony, — nem gondolok véle, Véle. Ha haragszik, elfordulok tőle, Tőle! Ott a hátam, beszélgessen véle, Véle!» Persze csak a jó bortól derül fel a kedélyhangulat ennyire, a mübornál nem. Csak a jó borból lehet annyit inni, hogy a «Szt.-János áldás»-nak rendesen nem szokott vége-hossza lenni. Egyik lap nemrégiben azt javasolta, hogy azt, aki műbőrt gyárt, zárják börtönbe, s arra legyen kárhoztatva, hogy folyton a saját gyártott borát igya, s más egyéb táplálékot ne vegyen magához, csak sós heringet. Drasztikus büntetés lenne ez, de azt hiszem, eredménynyel járna — megszűnnék a borhamisítás. Bacchus isten nemes adományát meghamisítani vétek, s igyuk a bort úgy, ahogy az Isten megteremtette.
