Vendéglősök Lapja, 1906 (22. évfolyam, 1-24. szám)
1906-02-20 / 4. szám
1906. február 20. Egyről—másról! A mi beczézett és sokat dédelgetett «Nyugdíjintézetünk» már megint beszéltet magáról. Suttogják széliében, hogy hetek, hónapok, sőt egy egész év is elmúlik anélkül, hogy a felvettek a tagsági igazolványt kézhez kapnák. Ha nem volna biztos adatunk róla, hát fel sem mérnök tenni, hogy egy nagyszabású intézet, mint aminő a nyugdíjintézet, ily hanyag és lelkiismeretlen ügykezelést követne. Ilyen körülmények közt ne csodálkozzunk azon, hogy az intézet iránt lassan közönyössé leszünk. Az intézet jó hírneve megköveteli, hogy a tagokkal szemben ily mulasztások elő ne forduljanak. Delfin ur, a legkedélyesebb taggyüjtő, néha elszólja magát, mint például: — Szinte hihetetlen, hogy a huszadik században egész légiója él köztünk a hiszékeny embereknek, akik abban a meggyőződésben élnek, hogy tiz év után az intézet a tagokat nyugdíjban részesíti! Budapesti pinczéregylet nem volt, hanem lesz! Varga ur vállalkozott a nagy probléma megoldására. Igaz, hogy Ihász ur kissé megkönnyítette a munkáját. Emlékeztetem pályatársaimat a régi palócz-időkre: «wer hat heute ausgang...» Ihász ur ezt a rut szokást epébe mártott tollal örökítette meg. Lesz hát szabad nap! Ismét egy lépés a haladás felé. Ezzel ugyan sérelmeink megközelítően sincsenek orvosolva; csak akkor lesz a diadal teljes, ha az erkölcsi siker mellett az anyagi sikert is érezzük. Romlásunk különben kezdődik, mert majd köny- nyen a szabad nappal a késő éjjel is az utczán talál bennünket; 18 órai fárasztó munka után pihenés helyett dorbézolunk s reggel beállítunk kék gyűrűs szemekkel tovább dolgozni, mig bele nem pusztulunk. Mennyi szép fiatal élet pusztul el, hogy nincs a lakás a külföld mintájára mindjárt az üzlet mellett. Az Országos Pinczéregyesület eszméjének egykoron pánczélba öltözött lovagja, az ügynöki rendszer Isten ostora, gúnyát cserélt. Éppen most olvasom, hogy valami sörkartell- megtörésre adta fejét. Czafutu Lajos főpinczér. A javított mérlegek hitelesítése. A kijavított mértékek ujravaló hitelesítése tárgyában 1877. évi deczember hó 12-én 20689. szám alatt az akkori földmivelés-, ipar- és kereskedelemügyi miniszter által kiadott rendelet első bekezdését a kereskedelemügyi miniszter következőképen módosította: Miután a hitelesített mértékek, különösen a bádogból készültek, nemkülönben a sulyok és mérlegek használat által elkopnak vagy megrongáltatnak: úgyszintén a hordók űrtartalma az abroncsok megszorítása, dongák kicserélése stb. folytán lényegesen változik és midőn ily állapotban kijavítás alá kerülnek vagy az alul kikerülnek, előbbi hitelességük hiánya miatt a rajtuk lévő hitelesítő bélyeg hatályvesztettnek tekintendő, szükségesnek tartom a hordó-űrtartalom, valamint a mértékek hitelessége érdekében elrendelni,hogy az ilyen javítás alá vett tárgyakon az illető iparos az 1879. évi XI. törvényczikk 136. §-ában megállapított büntetés terhe alatt mindenekelőtt e hitelesítő bélyeget megsemmisíteni tartozzék. Ennek folytán ezen kijavított tárgyak csak újra történt hitelesítésük után vehetők ismét használatba. VENDÉGLŐSÖK LAPJA A boradó és az exl8x. A minap egy hozzánk intézett kérdés alkalmából foglalkoztunk azzal, hogy a vendéglős megtagadhatja-e ex-lexben a boradó és az italmérési illeték fizetését, anélkül, hogy italmérési jogának megvonásától tarthatna. Amint jelentettük, a kérdés most van a közigazgatási bíróság döntése alatt. Foglalkozott ezzel a kérdéssel legutóbb az «Adóügyi Szaklap» is, melynek a fejtegetéséből szükségesnek véljük a következők közlését: «Hogy a boradó be nem fizetése miatt van-e joga a pénzügyi hatóságnak az italmérési engedélyt elvonni, erre nézve mi csak igennel felelhetünk. De sőt tovább is megyünk: Nemcsak jogában áll, de kötelessége is ilyen esetben az engedélyt elvonni, mert a törvény értelmében (lásd 1899. 25. t.-cz. 15. §. 1. bekezdés) ilyen esetben az engedély nemcsak elvonható, hanem elvonandó. Elvonni lehet az engedélyt a 15. §. d) pontja értelmében is, amelyben ki van mondva, hogy «elvonható» az engedély, ha az engedélyes az engedélylyel járó kötelezettségnek megintés daczára sem tesz eleget. Ha a pénzügyi hatóság ennek alapján járna el, úgy még megmenthető lenne esetleg az engedély, ha a pénzügyminisztérium elnéző akarna lenni. De ha az előbbi ponthoz, illetve az 1899: XXV. t.-cz. 3. §-hoz alkalmazkodik a pénzügyi hatóság, úgy a boritaladó beszolgáltatásának megtagadása végett az engedélyt okvetlen el kell venni, ami annyit jelent, hogy magának a pénzügy- miniszternek sincs joga ilyen esetben az engedélyt meghagyni. Mert, hiszen arról van szó, hogy az italmérő, noha megvan a pénze, mégis kijelenti, hogy «nem akar» boritaladót fizetni annak, akitől ő azt a jogot nyerte, hogy a bort kimérhesse, vagyis: az államkincstárnak. Amidőn pedig a pénzügyi hatóság az államkincstár ezen jogát átruházta az italmérőre, tette ezt abban a tudatban, hogy az illető teljesen megbízható. Tudvalevőleg csak teljesen megbízható magyar állampolgárok nyerhetnek italmérési engedélyt és ha később bármikor az illető megbízhatóságában olyan változás áll be, amelynek fen- forgása esetén az engedély neki nem lett volna kiadható, vagyis ha az illető megbízhatatlanná válik, úgy tőle az engedély az 1899. évi XXV. t.-cz. 15. §-ának első bekezdése, illetve ugyanezen törvény 3. §-a értelmében okvetlen bevonandó. Igaz ugyan, hogy az 1899. évi XXV. t.-cz. végrehajtása tárgyában kiadott utasítás 23. §-a értelmében a pénzügyi hatóság csak az esetben mellőzheti a közigazgatási hatóság meghallgatását, ha az, akinek az engedélyéről szó van, az állami italmérési jövedékről szóló törvény büntető határozata ellen vétett s hogy ennélfogva az önök tanácsadóinak annyiban tényleg igazuk van, hogy ha különben önök italmérési jövedéki kihágást el nem követnek, a pénzügyi hatóság köteles az engedély elvonását megelőzőleg a közigazgatási hatóságot meghallgatni. Ez azonban korántsem azt jelenti, hogy ha a közigazgatási hatóság nem járul hozzá az engedély elvonásához, hogy az engedélyt elvonni nem lehetne, hanem csak annyit jelent, hogy ebbe a dologba a pénzügyminiszteren kívül a belügyminiszternek is beleszólása lesz, a végleges határozatot azonban a pénzügyminiszter hozza meg a törvény értelmében. Hát elképzelhető-e, hogy van, avagy lesz olyan pénzügyminiszter is, aki azt az italmérőt, aki a boritaladó fizetését az ex-lexre való hivatkozással megtagadja, megbízhatónak találja? Már pedig ha a pénzügyminisz7 tér nem találja az illetőt megbízhatónak, úgy köteles tőle az engedélyt elvonni és mert meg vagyunk győződve arról, hogy a jelen esetben sem történhetik más, óva intjük önöket, nehogy a határt túllépjék. Az italmérő, aki nem akarja magát annak a veszélynek kitenni, hogy engedélyétől meg- fosztassék, okvetlen fizesse be rendesen a boritaladót épp úgy, mint az italmérési illetéket. Aki pedig arra tanítja az italmérőt, hogy ne fizessen, nagyon helytelenül cselekszik, mert annak a veszedelemnek teszi ki őt, hogy kenyerét veszíti. Az, hogy a községi elöljáró, a szolgabiró meg a városi tanács nem járul hozzá az engedély elvonásához, vajmi keveset használ az italmérőnek akkor, ha a belügyminiszter hozzájárul az elvonáshoz, vagy ha a pénzügyminiszter a belügyminiszter meghallgatása után elvonja az engedélyt, még ha esetleg nem is járult volna hozzá a belügyminisztérium az elvonáshoz (mert hát ehez is joga van a pénzügyminiszternek). Szóval, a pénzügyminiszter minden körülmények közt elvonhatja az engedélyt és evégett ajánlatos a hazafiasságot az italmérés- től teljesen elkülöníteni.» Gyenes Gyula. Erzsébetfalvai állapotok. A vendéglős-ipar érdekei figyelemben s kíméletben nem részesülnek; ez már régi sérelmünk és panaszunk. Különböző czimeken mi viseljük a legnagyobb adóterheket s a mellett hely- hatósági intézkedések visszáságai és méltatlanságai is nyomnak bennünket. Nincs ez másképpen Erzsébetfalván sem. Budapestnek ez a gyorsan benépesült gyarmata mindmáig közvetlenül ki van téve a közgazdasági viszonyok hullámverésének. Lakossága túlnyomó részben gyári munkás vagy kenyerét másképpen a fővárosban kereső ember; tehát az utóbbi évek ipari pangása, a munkahiány következményei sehol sem voltak annyira érezhetők, mint Erzsébetfalván. Kereset nélkül sanyargó lakossága megélhetésére is alig költhetett, nemhogy szórakozására áldozhatott volna, igy hát a helyi üzletek, különösen a vendéglők nagy nehézséggel küzdöttek. Mégis a község, a mely most már a fogyasztási adók bérlője is, semmiféleképpen sem igyekezett szép számú vendéglős-polgárainak könnyebbségére lenni; sőt ellenkezőleg. Az elöljáróság a pénzügyi hatóság révén meg nem engedhető versenyt támasztott az úgyis pangó vendéglős-ipar megrontására. így korlátlan italmérési engedélyt adott az úri kaszinónak, az ipartestületnek és a munkások önképzőkörének, úgy, hogy a vendéglők elveszítették az intelligenczia, az iparosság és a munkásság nagyobb részét. Már most miből éljenek, hogyan fizessék az egyre fokozódó adókat azok a vendéglősök, a kik a község életében is buzgón és jóakaratulag munkálkodtak. Mindaz, a mi a község fejlődésére történt, a vendéglősökben lelkes támogatóra talált. Akár a község villamos világítását, akár utczáinak aszfaltozását, kövezését és csatornázását tekintjük, a vendéglősök mindegyiknél a haladás hívei voltak s a jövőre is ezek maradnak; tehát a község érdeke, hogy ez a felvilágosult, áldozatra kész elem a pusztulástól megvédessék.
