Vendéglősök Lapja, 1906 (22. évfolyam, 1-24. szám)
1906-09-12 / Rendkívüli ünnepi szám
1906. szeptember 12. Vendéglősök Lapja 3 Haza és nemzet A nép, melyet a faji vonások, a nyelv és emlékek közössége fűznek össze, nemzet s amig benne a faji összetartozás tudata, nyelvének és hagyományainak szeretete magasan lobog, független államiságra hivatott, az emberiség oczeánjában megkülönböztetett a sors minden viszontagságai között. Az embernek is vannak gyökerei, de ezek szivéből sarjadzanak s a kegyelet szálaival mélyednek abba a földbe, amelyen bölcsője ringott s ahol- ősei sírjai domborulnak. Ezért nincs és nem volt nemzet haza nélkül; hazát- lanul csak hordák kóborolhatnak. A haza összessége mindannak, ami szent és kedves az emberi kebelnek. A kiben él a haza iránti szeretet, abban eleven tűz a szülők iránti hála, erős a hit az isteni Gondviselés rendelkezéseiben. Ennek nem ott a haza ahol jobb az élet; hanem ott, ahova a kifürkészhetlen végezés helyezte, ahol gyermeki lelke öntudatra serkent s először derítette orczáira a boldogság mosolyát e szép világban való gyönyörködés. Még az állatban is megvan a honához való ragaszkodás: a vándor-fecske évről-évre fölkeresi elhagyott fészkét s kiveri belőle a bitorlókat. «Aki hazát cserél, szivet cserél!» mondotta a költő. És csakugyan. Akik hónuktól elszakadnak, magukból nem ölhetik ki a régihez való vágyakozást s mégis —j mintha Isten büntetni akarná őket hűtlenségükért — gyermekeik szivében ellenállhatlanul látják éledni az újhoz vajó ragaszkodást. Az egész emberiség érzése lángol Eötvös dalában, a mikor igy énekel: «Hazát kíván, hazáért ver szivem!» — Haza nélkül olyan az ember, mint a tövestül kicsavart fa, mint a nyájból kivert bika: rideg és pusztuló. Mégis éppen korunkban, amely egyrészt a természetre esküszik, másrészt a legtermészetesebb érzelmek kiirtására törekszik, a haza- szeretet és a nemzeti érzület elfojtására hatalmas áramlat viharzik. A gyűlölet és gúny, az álokoskodás és rá- fogás egész irodalmi arzenálja működik, hogy az embert eltántorítsa a hazától s a nemzeti vonzalmaktól. És ezt azok teszik^ akik egyre az emberiség nyomorán siránkoznak. Teszik ezt azért, hog'y a mostoha sorsukban semmi megnyugtatót ne találjanak, szivükből minden fölemelőt kivessenek, hogy igazán röghöz tapadottak legyenek s állatias vágyakkal csörgessék a lelki szegénység gyötrelmes bilincseit. Ezek nem az emberiség megváltására törekszenek, hanem elvaditására, nem jobblétet, hanem csak zavart, hogy ők annál vakmerőbben játszhassák a dúskáló tribünök ámító szerepét. Ám az elégedetlenség, a megélhetés fokozódó gondja ideig-óráig kedvezhet ennek a csúf szerepnek, hogy annál rettentőbb legyen a félrevezetett tömeg föleszmélése. Eljön a leszámolás, az ítélet napja a hamis prófétákra, akik sötét lelkűk árnyát vetették az emberiség legszentebb eszméire. Eljő az idő, mikor a hazugságok kártyavára leomlik; a mikor megint szabadon léleg- zünk, tisztán látunk s megkönnyebbült lélekkel fogunk áldozni a haza oltáránál az igazságnak és a szabadságnak. Hogy ez az ünnepélyes, boldogító pillanat mielőbb elkövetkezzék, annál buzgóbban szítsák magukban a hazaszeretet és a nemzeti érzület zsarátját azok, akiket a nép megrontására kieszelt tanok meg nem fertőztettek. A haza és a nemzet csillaga ragyogja be otthonunkat, ez világítson munkánkban. Igen, munkánkban is, kössön ez akár a műhelyhez, akar a gyárhoz, akár a hivatalhoz; mert igazi törekvés, lelkiismeretes teljesítés csak azoktól várható, kik szeretik s igy megbecsülik hazájukat s a hazában véreiket. Akit csak üzérkedés köt a föld egy-egy darabjához, aki embertársaiban csak nyerészkedésének médiumát látja, az ilyen bizony mit sem törődik azzal, hogy az ő hazájának nem válik-e szégyenére az ő sáfárkodása s az ő hitványsága nem ejt-e foltot annak a népnek jó hírén, amely között élősködik; mert ha egyszer ezeknél kitelik a becsülete, hát fájdalom nélkül állhat tovább uj hazába, uj nép fájának falánk hernyójául. Éppen azért minden foglalkozásban a haza és a nemzet csillaga legyen a vezérlőnk, különösen az iparban, melynek a virágzását csak az erősen lüktető, mindent betöltő nemzeti érzület biztosíthatja. Ellenkezőjének szomorú "példáját láthatjuk magunkon, mert nálunk a realitásig nem fejlődött nemzeti érzület hagyta el az ipart, hogy saját vesztére, idegent boldogítson. Hogy e botorságnak szomorún kaczagtató ideje elmúljon tőlünk, az ipari haladásnak zsibongó városában, a szép Miskolciban, ismetelten szivére kötjük országos gyűlésünk vendéglőseinek, hogy minden vendéglő egy- egy hajléka legyen a hazafiságnak, a magyarságnak, mert ebben a válságos időben szükség van arra, hogy ne legyen magyar szív a hazához idegen, nemzetéhez mostoha! Szomorú, szép nóták, akik diadalmasan élitek túl a tűnő századokat, mint Krisztus a jászolban, ti rozoga korcsmák kemény lóczáin születtetek el- busult szivek vigasztalására, fölemelésére. * A gyász könyüit sem kendővel, hanem borral szárítják föl. Áz elköltözött emlékezetére ürített toros kupáktól enyészik a veszteség sivár érzete s édes tudattá válik bennünk az a sejtelem, hogy aki volt, az van is, lesz is. * A vendéglő, a bor és dal apotheosisa költészetünkben: «Korcsmárosné aranyvirág.» «A korcsma látott tisztább sziveket már, mint a kiket naponként lát térdelni az oltár». «Fehérvári csárda be van festve». «Csárdabeli szép asszonynál bort iszik az öreg bojtár». «Korcsmárosné, látott-e már egy lovon hét patkót?» «Hires csárda Akaratja, a Balaton partja tartja». «Van egy hires korcsmárosné Dunántúl, az arcza is, az ágya is rózsából». «Be- csaliba járnak a leányok, rézitezébő! isznak a betyárok». «Fogd fel pajtás hát poharad, halljuk soká a szép szavad; hir, szerencse nem marasztal, csupán csak a fehér asztal.» «Sikolt, rikolt a sarkantyú, csókot kér a barna fattyú». «Sírjon, ríjon a hegedű, bánatomat sírja, mig a hajnal az ablakot be nem pirosítja». «Csárdának romjain szomorko- dom magam, kevés ember érzi, hogy a helyén más van: Pusztuló magyarság és idegen fajok, a kiknek láttára a magyar szív sajog». «Pej paripám patkószege beh fényes, korcsmárosné Csőre lánya beh kényes». «Szép csaplárné száz iteze bort, száz szál gyertyát tegyen az asztalra». «Korcsmárosné rója föl a rézfokosom nyelére, hány iteze bort ittam én meg hitelbe». «Korcsmárosné lánya, Mariska, kiállott az utcza ajtóba, ki van göndöritve a haja, csendőr-kapitányt csalogatja». «Jaj de magas ez a vendégfogadó!» «Megint tele van a pohár... Ugyan kiért ihatunk már? Fele meghalt, fele elment, alig vagyunk már idelent». «Ez a világ rozzant csárda . . . Nyárban ázol, télbe’ fázol, mégis benne éjszakázol». A halálos beteg «Magyar nótát hallott egyszer s a bajától elválik. Talpra ugrott s énekelte: három a:. táncz halálig». «Ki a legény a csárdában?» «Ha elmegyek a korcsmába bort inni, én utánam ne járjon senki sírni». «Henczidá- tól Bonczidáig folyjon a bor, mint tenger; ki nem iszik, nem ember». «Kis fogadó, kicsiny az ivója, de magas benn, panaszos a nóta». «Ha bemegyek az igali csárdába, ráülök a diófaszék lóczára. Korcsmárosné, mondja meg hát azt a jót: Melyik kis lány érdemli a koszorút». tett nagy, jó ura oldalán koezogva, amikor vig zsibongassal, az ebek éktelen nyüszítése és ugatása között megindult a vadászcsapat. — Silencium, Borbincs, egy kutya beszéljen ! fortyant föl Pöttön, Kinizsy rekedt "har- sogásu vezérlő kiáltását kaczagtatőan utánozva. Majd czikornyázva, buffogva, mint az ösküi kántor, a fekete sereg indulóját énekelte. Rajta, rajta, szittya vitéz, Isten nyila, sziklarontó szélvész, így romboljon kardod csattogása, Hogy németnek e világon, A zsebráknak a Kárpáton Már ne legyen maradása. E|b a német, cseh a "Kutya, Rajta, rajta, szittya vitéz! Az urak majd lefordultak a nyeregből, még a király Ts elnevette magát, annyira Turcsán hatott a kis majomalaku nyomorék idétlen hangján ez a hatalmas, vérgyujtó csatadal. Midőn az erdőaljba értek, a király intett s a dsapat jobbra, lefelé kanyarodott, Péthnek váltva utat. Félórai lovaglás után elnyelte őket a rengeteg, de ekkorra elborult az ég s hideg széltől harsogott az erdő. A társaság kedvetlenül elcsöndesedett az idő rosszra fordulásán, de azért csak tovább törtetett. Azonban valóságos orkánná zordult a vihar, úgy, hogy recsegve, csattogva hullottak a fák ágai s a vadászok veszély nélkül nem haladhattak tovább. Minthogy ilyen időben a vadászás ugvis eredménytelen lett volna, rövid tanakodás után visszafordultak. A mikor az erdőből kijutottak, rettenetes jégeső kezdett szakadni, úgy, hogy a megbokrosodott lovak vadul iramodtak amodább a síkon fehérlő házak felé. Egy kalló és egy csárda állott arrafelé. A lovak ösztönszerüen vágtattak a csárda kocsiszíne alá s a király és kísérői néhány pillanat múlva a csárda térés ivójában melegedtek. Asztalra kerültek a királyi pincze nektárai- val telitett átalagok, a csárdásné serdült leánykája pedig szalonnás rántottát tálalt a hófehérrel terített asztalra a felség elé. A leányka szép és üde volt, mint a harmatos ibolya s a király gyönyörködve nyugtatta piruló arczán a tekintetét. Az izes étek s a tüzes borok csakhamar kedvre hangolták a társaságot s egy öreg czimbalmos is kerülvén valahonnan, a szilaj és busongó nótákra összeperdültek az urak sarkantyúi. A király megszólítván a csárdást, ez a felséges ur kérdésére elmondotta, hogy már húsz éve gazdája ennek a kis utszéli vendéglőnek. Majd elmondotta, hogy megelégedettek sorsukkal; mert jóságos leányukkal az Isten mindennél nagyobb áldásával ajándékozta meg őket. Mig a gazda igy beszélgetett, a fiatal urak egyike gyöngédtelenül kezdett enyelegni a csárdásleánynyal, mire az ártatlan, szemérmében megbántott hajadon apjához menekült s hangos sírással borult ennek széles keblére. Az apa homloka elborult s mély szomorúsággal sóhajtott föl: — Hej, felséges uram, királyom, beh szörnyű baj, hogy a nagy urak előtt nincs a szegénynek becsülete! — Már hogyne volna, mikor az én lovagjaim védői a becsületnek, amely annál drágább előttünk, mentői egyszerűbb gúnyába takarózik. Hát, most is azért jöttünk, hogy megüljük ennek az ártatlan hajadonnak a kézfogóját. Derék gazdánk, folytatta a király székéről fölemelkedve, a magáról megfeledkezett ifjúra mutatva, Toroczkay Péter lovagom nevében megkérem e szép szűz, e nemes virág kezét. Nagy volt a niegilletődés s az ifjú Toroczkay elpirulva lépett a leány elé s remegő hangon, de az őszinte érzés meleg hangján szólt: ha akarod, boldog lesz a vakmerő. És nemsokára boldog pár lett a lovag és a csárdásleány.
