Vendéglősök Lapja, 1905 (21. évfolyam, 1-24. szám)
1905-01-01 / 1. szám
4 Vendéglősök Lapja 1904. január 1. csak mostoháink, a kik nem a polgárokat, hanem a nyerészkedőket dédelgetik édes gyermekükként. A székesfőváros közönsége már-már belenyugodott azon lehetetlen állapotba, hogy Budapesten sokkal drágább a villamos világitás, mint a vidéki városokban és hogy a polgárságnak minden olyan törekvése hajótörést szenved, melynek az a czélja, hogy a villamos világítást magán- vállalkozás szolgáltassa némi hatósági támogatás mellett. Annál kellemesebb meglepetést keltett Feilitzsch Arthur báró és érdektársainak a székesfővároshoz intézett beadványa, melyben arra kérik a tanácsot, adjon nekik engedélyt arra, hogy a Lágymányoson egy nagyobbszabásu elektromos müvet létesíthessenek. A kérvényezők szerződés-tervezete oly rendkívül kedvező árszabást tartalmaz, mely egyszerre véget fog vetni a fővárosi közönség megsarczo- lásának. Az uj elektromos telep, a jelenleg érvényben levő 8 filléres ár helyett 6 fillérért szolgáltatja a világitó áramot s 4 fillér helyett 2 4 fillérért adja majd az erőáramot. A nagyobb fogyasztók ezekre az árakra külön engedményeket kapnak. Szocziális szempontból is igen fontos kikötéseket találunk a szerződés-tervezetben. Az uj vállalat kötelezettséget vállal arra nézve, hogy az összes alkalmazottait évi fizetésük ötszörösére baleset ellen biztosítani tartozik. Tartozik továbbá ösz- szes alkalmazottainak nyugdíjalapot létesíteni és végül arra is kötelezi magát, hogy tiszta nyereségéből az alkalmazottaknak 5 %-ot juttat jutalom czimén. Ezek az előnyök kommentár nélkül is eléggé megokolják a tervezett elektromos telep megvalósításának sürgős szükségességét. A kérvényezők nevei elég garan- cziát képeznek arra, hogy ha csak mesterséges akadályokat nem fognak az ügy lebonyolítása elé gördíteni, minél előbb teljesül a fővárosi közönség régi vágya: az olcsó villamos világitás. Tehát derék magistrátusunknak megint módjában lesz foga fehérét kimutatni. A bizottságok megkezdhetik az akadálygyártást, az elposványositás munkáját s luczaszékes játékaikat. Bizonynyal meg is teszik, ha ugyan a közönség végre-valahára magához nem tér s rá nem koppant azokra a kezekre, a melyek a mi zsebünket sajátjukként üritgetik. Ne csak a nagy politikában, hanem a város dolgaiban is nyilatkozzék meg a közvélemény, még pedig parancsolólag, sőt ha kell, fenyegetőleg. Az olcsó világitás az egész iparnak eminens érdeke, de különösen az a mi iparunkra; azért a vendéglősök is hallassák szavukat, nehogy a bizottságok baksis- zátonyain és hülyeség-örvényein hajótörést szenvedjen az olcsó világitás terve. A vendéglők tisztasága. A borbélyokat is meg akarja „szabály- rendeletezni“ a székesfőváros tanácsa, persze, az ő különleges bölcseségével, a melyet mi irtózattal elegyes bámulattal kénytelenittetünk elszenvedni. A borbélyokra vonatkozó szabályrendelet különösen az officinák tisztaságát veszi gondozásba. A borbélybolt csak úgy sajogjon a rendtől és a mocsoktalanságtól, minden vendég külön védőköpenyt, törülközőt, vadonatúj fésűt, kefét és borotvát kapjon, mindezt, persze, 12—20 fillérért. A szabályrendelet absurd követelményei felbőszítették a borbélymestereket s elhatározták, hogy óvást tesznek s ha ennek nem lesz foganatja, fölemelik áraikat. A sajtó pro és contra tárgyalja az ügyet s az izgatottság a borbélyokról kezd átragadni a közönségre is; mert hát az áremelés vörös posztó ebben a szűk világban. Majd lenne felzúdulás akkor, ha — a mihez oly nagy okunk és jogunk van — mi is áremeléssel felelnénk a 37°/o-os illetékfölemelésre. A kinek a kevésnél is kevesebbje van, az ereszthet tuhulumi szakállt, művész-sörényt s örök búcsút vehet a borbélyoktól; ámde a ki éhezik, az a gyomrát nem dobhatja paczalnak, sem szurkos kóczczal meg nem tömheti, ha csak ebek harminczadjára nem akar kerülni. Ámde egy kicsinyég maradjunk csak a borbélyoknál. A szabályrendelet tehát fölkavarta az ő csendes kaptárukat, annyira, hogy még egy Párisba szakadt kartársukat is felszólalásra késztették a méltatlan és nevetségesen kivihetetlen követelések. Ez a párisi magyar borbély levelet irt a „Budapesti Hírlaphoz“ honfitársai igazainak megvédésére. Ezt a levelet, mert jelentős része nyomósán érinti a vendéglősipart, itt közöljük: „Egészen fölösleges és jogtalan is az a borbélyrendelet. A ki rosszul vagy tisztátalanul dolgozik, annak kimarad a vendége: ebből áll nálunk az egész szabály- rendelet. A publikumnál kellene tehát kezdeni, hogy tisztaságot követeljen és ahhoz a mesterhez ne járjon, a ki tisztaságot nem nyújt neki. A mi azt illeti, hogy minden vendég számára külön kell fertőtleníteni a kefét, fésűt és hogy a hajnyiráshoz szükséges lepedőből vagy köpenyegből is mindenkinek újat kell adni, olyan lehetetlenség, hogy nálunk azok a mesterek sem teszik meg, a kiknek az a mesterségük, hogy az idegeneket becsapják. Egy ilyen köpenyeg mosása 30 centimesbe kerül, a hajnyirás pedig 50 centimes; a borotválás nálunk a legjobb franczia házakban 25, vagy 30 centimes és csak a nagy szállók közelében 50 centim. A franczia polgár bizony soha 25 centimesnél többet nem fizet a borotválásért. A főorvos ur azzal okolja meg szabályrendeletét, hogy az idegenek megbotránkoznak a budapesti borbélymühelyek tisztátalansága miatt. Van ennél egy sokkal égetőbb kérdés, a mely már régen várja a szabályrendeletet s a mi sokkal többet árt az idegenforgalomnak, mint a borbélyok dolga. A nyugati idegenre ugyanis borzasztó hatással van a vendéglők tisztátalan fehérneműje. Nálunk, Párisban, lehetetlenség, hogy egy vendég olyan asztalkendőt kapjon, a melyet már használtak és olyan abroszon egyék, a melyen igazi földrajzi tanulságokat tehet. Pedig Budapesten még a legjobb vendéglőkben is lehet ezt tapasztalni. Franczia- országban nincs az az utolsó csapszék, a hol ne adnának egészen tiszta kendőt. Az igaz, hogy meg is fizettetik a vendéggel 5—15 centimessei. Megjegyzem, hogy erre nincs szabályrendelet, mert Párisban már tisztaságra nevelték a közönséget, a mely elmarad abból a vendéglőből, a hol tisztá- talanságot tapasztal. A főorvos urnák tehát nem a borbélyokat, hanem a közönséget kellene rendszabályozni.“ A párisi borbély tehát, hogy hazai szaktársait megszabadítsa a főváros atyai gondoskodásától, hát bevádolja a budapesti vendéglősöket s őket ajánlja a szabályrendelet paradicsomába. Mi sokkal jobb véleménynyel vagyunk a magyar borbélyokról, mint párisi kollégájuk van rólunk s eleve kijelentjük, hogy őszintén óhajtjuk akcziójuk sikerét szomorúan komikus hirü tanácsunk rugaszko- dása ellen. Párisi kartársuk megnyugtatására kijelentjük, hogy mi is élvezzük már egy hasonló jóakaratu és bölcseségü szabályrendelet kegyelem-sugarait; tehát irgalmazzon nékünk. Nem tudjuk, hogy az a tisztelt ur mikor járt Budapesten s hol tanulmányozta a vendéglői tisztaságot s a térítők és kendők mappáit, annyit azonban mondhatunk. hogy ebben nincs okunk szégyenkezni Európa előtt. Ha Párisban a tisztaság mégis kifogás- talanabb a teríték tisztasága, ennek az oka a szokásban rejlik. Ott ugyanis mindig a vendég jelenlétében, kívánságára és fizetésére terítik föl az asztalt, ellenben nálunk egész nap terítve kell állnia; mert még a czivilizáltabb munkás sem akar helyet foglalni csupasz asztalnál. A közönség e mellett vigyázatlan, sőt gyakran szándékosan is kíméletlen; tehát nem csoda, hogy sokszor ott is mutatkozik malaczok nyoma, a hol csak emberek járnak. Ha a mi közönségünk is alkalmazkodnék a párisiak szokásához, ha megtéritené a mosás költségét, úgy a mi nagy tisztaságunknak sem volnának meg azok a néha- néha szembántó foltjai. Az itteni kívánalmak és szokások miatt azonban legjobb akaratunk mellett sem lehet máskép; mert a mosás nemcsak a borbélynak, hanem a vendéglősnek is pénzbe kerül. Különben azért nálunk tisztátlanságról mégsem szólhatunk s ha végigtekint egy „nyugoti“ csak egy kisebb vendéglő étkezőjén is, undor nélkül foglalhat helyet asztalainknál. Igaz, hogy még inkább igy volna ez, ha a közönség minden egyese gondolna az utána jövőre, az igyekvő vendéglős kárára s nem öntözné, fecskendené végig az abroszt, evőeszközeit nem dörzsölné bele s nem firkálná rá sületlen gondolatait S gyakran szemérmetlen rajzait. A párisi borbélynak tehát abban igaza van, hogy végre a közönséget is gyámsága alá vehetné fővárosunk derék tanácsa! A nép hivatala. A szegények Ínsége meghatja, könyörü- letre készteti a jobb sorsuak szivét s nem szünetel a jótékonyság munkája. Kórházak épülnek, hajléktalanok menedékhelyei nyílnak, aggokat, nyomorékokat istápoló intézetek létesülnek; népkonyhákat alapítanak, ingyen tejet, kenyeret osztogatnak, gyermekeket ruháznak fel majd minden vendéglőben; de azért nem szűnik a nyomor, sőt egyre kiáltóbb lesz a panasz. Pedig hát éppen nem állíthatjuk, hogy a jótékonykodók szándéka nem volna komoly; mert ha igaz is, a mit sokan állítanak, hogy a jótékonyság rugója önzés, éppen ebből következik, hogy nagyon is őszintén kell akarnia a czél elérését. Ugyanis a vagyonos osztályok érdeke, hogy a mai társadalmi rend fenmaradjon, hogy ennek léteiét, békés fejlődését az elégedetlenség ne fenyegesse. Erre pedig csak egy mód van s ez az, KIRSCH JÁNOS sajt- vaj- és szalámi kereskedő, BUDAPEST, VII. kerület, Király-utcza 53. sz., fiók: Üllöi-ut 57. sz. TELEFON 29—09. Karácsonyra és Újévre dús raktár mindenféle csemegék ben, hideg fölszeltek, angol rum, tea, borok, pezsgők mérsékelt árak, pontos, megbízható kiszolgálás.
