Vendéglősök Lapja, 1903 (19. évfolyam, 1-24. szám)
1903-05-20 / 10. szám
2 Vendéglősök Lapja 1903. május 20. Szeszmérési monopóliumok. Angliában a városok nem érik be a bürokratikus gépezet működtetésével, hanem arra igyekeznek, hogy oly intézményeket létesítsenek, a melyek előmozdítják polgáraik anyagi gyarapodását és erkölcsi javát. Különösen azóta erős az angol városoknál ez a törekvés, a mióta a szocziális nyomor veszedelme fenyegetőbbé vált. Azóta a municzipiumok egyre-másra létesitenek oly városi vállalatokat, a melyek az élelmi szereknek beszerzésére irányulnak, [ hogy a lakosság mentői olcsóbb és egészségesebb tápszerekhez jusson. Es azokban a városokban, a hol ily vállalatok létesültek, csakhamar emelkedett a nép jóléte és megelégedettsége s e mellett még emelkedett a közpénztár jövedelme is. Ez buzditólag hatott, úgy, hogy a városok vállalkozása egyre többféle lesz. Most már nemcsak a fontosabb tápszerek beszerzésére és eladására szorítkoznak, hanem az egészség megóvására szolgáló intézmény létesítésére, közgyógytárak alapítására is alakítanak vállalatokat. Legutóbb még tovább mentek, az erkölcsiség ápolását is működési körükbe vonták. Minthogy ennek legnagyobb veszedelme a pálinka, több város azt tette, hogy monopolizálta a szesznek kicsinyben való árusítását. Ezeknél pálinka csak városi boltokban kapható. A municipális boltokban ártalmas anyagokkal telitett ital nem kapható. A kimérés is korlátolt mennyiségben és korlátolt időben történik, legtöbb helyütt csak a kora reggeli órákban. A bolt-kezelök megfigyelik a fogyasztókat s a részegeskedökíöl hosszabb, rövidebb időre megvonják a vásárlás jogát. íme, a hol a jóakarattal értelem párosul, a közigazgatási organizmusok igy válnak a nép jólétének, erkölcsi megtisztulásának hatalmas intézményeivé, a közterhek nagy részének a fedezetét ily áldásos, senkit sem nyomasztó módon szerezvén be. Vajha a bölcs példa a mi városainknál is követésre találna, legalább a mi a szeszmérés monopolizálását illeti. Csakis czélszerü intézményekkel, nem pedig beszédekkel mentjük meg fajunkat a testi, lelki romlástól, hazánkat a pusztulástól. Üdvözlet JLugosuak. Lúgoson lelkes szaktársak megalakították az 0. M. P. E. asztaltársaságát s mint Vollmann titkár és Gombócz ellenőr hivatalosan értesítette szerkesztőségünket, a „Vendéglősök Lapjá-t“ az asztaltársaság hivatalos közlönyéül választotta. Midőn ezért a bizalomért köszönetét mondunk, szívből üdvözöljük a derék Lugosiakat. Mozgalmuknak sikert kívánunk, a mit a hivatott tisztikar buzgó- sága folytán biztosítottnak tekintünk. Mutatja ezt, hogy az asztaltársaság rövid két hónap alatt 120 korona vagyont gyűjtött s hogy Lúgoson már ma minden szaktárs tagja az országos szövetségnek. Ebben fő érdeme van az asztaltársaság nagyrabecsült elnökének Csontos Gyulának, T ollmann János titkárnak, Gombócz Mihály ellenőrnek s a lelkes választmánynak. Elismerés nekik. L Levél Fokvárosból. Délafrikában, Fokföldön tartózkodó derék kartársunktó!, Récsey Lajostól, a kitől a múltkor közöltünk nagy érdeklődést keltő tudósítást, ismét kaptunk levelet. Első levelének a hatását legjobban mutatja az, hogy — a mint Írja — számosán intéztek hozzá tudakozódást. A mint mondja, mindenkinek készséggel megírta a szükségeseket ; de fájlalná, ha némelyekre elhamarkodottságból balul ütne ki vállalkozásuk. Mert hát mindnyájan a sors kezében vagyunk s bármily kedvezők is a viszonyok Délafrikában, ott is nem egy kivándorlóra nyomorúság várt szerencse helyett; tehát mindenki gondolja meg, hogy hazáját elhagyja-e s ne csak a jóra, hanem a rosszra is legyen készen. Másrészt figyelmeztetjük olvasóinkat, hogy Récsey Lajos barátunk elfoglaltsága nagy s a valaszolgatás neki terhes és költséges is, éppen ezért azt ajánljuk, hogy a kinek valami tudakozódni valója van, kérdését lapunkhoz intézze, ő aztán ezekre a kérdésekre lapunkban válaszol. Ezek után neki adjuk át a szót: Cape-Town, 1903. április 28. Kedves Ihász ur! Hallgatásom oka az volt, hogy az ön sorait vártam. Lapját mindig pontosan kapom. Bár innen sok az Írni való, ezúttal mégis rövid leszek ; mert rendezni óhajtom leveleim anyagát úgy, hogy azok ne csupán szakmánkra szorítkozzanak. Teszem ezt azért is, mert első, kizárólag szakmánk viszonyait tárgyaló levelem folytán igen sok collegám tisztelt meg tudakozódó soraival, kivándorlási szándékukról értesítve. Én, tőlem telhetőleg, mindegyiknek őszintén megírtam a legjobb útbaigazítást, merre és hogy jöjjenek, milyeneknek mutatkoznak itt a viszonyok ; éppen ezért igen rosszul esnék, ha valakinek csalódnia kellene. Nekem nincs érdekem, a túlzás ellenkezik természetemmel ; de hát örökké igaz marad, hogy a sors nem mindenkinek egyforma baratja. Hazáját senki se hagyja el könnyelműn, kétszer is gondolja meg végzetes lépését s magára vessen, bárhogy is üt ki végzetes lépése. Engem nem sanyarú körülmények kény- szeritettek az ide vándorlásra (t. Récsey barátunk rimaszombati szállodás és birtokos volt), hanem a tudás szomja, az a vágy, hogy itt mielőbb czélt érve, hazámba visszamenve, neki úgy anyagilag, mint szellemileg mentői tehetősebb, példásabb fia lehessek. Ez a vágy hevít mostan is s az Isten meg is áldott érte, mert helyzetemmel nemcsak megelégedett lehetek, hanem még örvendhetek is, hogy ide kerültem. Bár előbb szántam volna el magam, most fiatalabban előbbre volnék minden tekintetben. Ezt nemcsak anyagi tekintetben értem, hanem inkább erkölcsileg; mer az angol néptől csak jót sajátíthat el az ember, rosszat nem. Tiszteletre gerjeszt, követésre ösztönöz higgadtságuk, egyszerűségük, lankadatlan szorgalmuk. Türelmes nép s mert közülük mindegyik munkálkodó, szinte álomszerüleg könnyű velük, köztük dolgozni. Ez a nép nem idegeskedik, nem követelőzik, nem dölyfösködik. Bármily foglalkozású legyen is valaki, tisztelik, megbecsülik benne az embert. Nálunk a pinczért lenézik, megalázólag bánnak vele; sőt nem ritkán aljas gya- lázó kifejezésekkel illetik. Itt ez elő nem fordul. Itt a pinczérnek nem kell majomként ugrálnia, hajlongania, hátgörnyedve állnia, bókolva „Kisztihand“-oznia. itt nincs se adj’ se fogadj’ Isten. A vendég jön, a pinczér tiszteletteljesen eléje áll, amaz rendelezik, fizet, aztán elmegy. Az üzletben nincs barát, azonkívül a legegyszerűbb pinczér is lehet barátja bárkinek. Ez a demokratikus lélek lette nagygyá az angolt. Szakmánkat illetőleg még csak annyit, hogy üzleteink igen jól mennek. Az élet teljesen elütő a miénktől s hozzá sokkal drágább, különösen az italt illetőleg. Az itteni rossz sörből 1 pohár J5© kr., európaiból 6© kr. Itt tehát nem lehet, hazai szokás szerint elpoharazgatni. No, ha majd hazaérkezem, ha Isten engedi, a jó otthoni sörből majd busásan kiveszem azt a részt, a melyet itt időzésem alatt el nem fogyaszthattam. Itt különben az idő őszre jár, a mi azt jelenti, hogy csaknem szakadatlanul zuhog az eső s olyan szelek fújnak, hogy az embernek ugyancsak bajosa lábán megállnia. Különös újság itt nincs: a háború izgalmainak már nyoma is alig van. Teljes a béke, de annál nagyobb a munka zaja. A mi engem illet, már nem vagyok a „Nelson Hotel“-ben. Előléptem. Fizetöpin- czér vagyok egy czukrászdában. A czuk- rászdai élet hasonlít a miénkhez. A kasszánál jegygyei fizetik, a mit a kiszolgálók elvisznek. A lapot és á leveleket tehát uj czi- memre tessék küldeni. Kiváló tisztelettel Récsey Lajos. Búcsúztató. — A „Kis-Pipa“ emlékezete. — Múltúnk egy darabja, közéletünk fehér- teritékes fóruma, ifjú éveink, szebb időnk kedves tanyája el akar hagyni bennünket. Irodalmunk, művészetünk, politikánk nagyjainak és kicsinyeinek országszerte hires fészke kapucsukásra készül. Ezt a hirt megdöbbenés nélkül nem fogadhatjuk, halgatással nem mellőzhetjük. Ez a szükes, egyszerű lokalitás, a melyben az elnyomott nemzet lélekzeteit vette, a honnan a német Budapestben a magyar szakácsmüvészet kiindult hóditó útjára, a magyaros fesztelenség ez a meleg fészke nem zárhatja, be ajtait a nélkül, hogy művelődésünk kliója meg ne álljon egy pillanatra s vésőjét meg ne ragadja. A „Kis-Pipa“ a föltámadott Magyar- ország pihenőhelye, a hol báró Kemény Zsigmondtól Bartók Lajosig annyi jelesünk élvezte a magyar konyha izes étkeit, magasztalván jó Miskabátyánk remeklését, azt mondják, nem lesz többé. A „Kis-Pipa“, a honnan Komócsy József az étlap magyarosítását sikeresen megkezdette, a „Kis-Pipa“, a hol utoljára hallottuk a legnagyobb magyar humorista, Balázs Sándor beszédét, a „Kis-Pipa“, a hol annyian búsultunk és vigadtunk s a honnan busulásból, vigasságból magyar szellem áradt szét a magyarok idegen ajkú fővárosára, ez a „Kis-Pipa“, a mi iparunk fejlődésének e tiszta határjele, meg akarja szüntetni magát, el akar tűnni a földről. Nem kimerültség, nem a megfogyatkozott népszerűség akarja átadni a „voltak“ sorába, henem érdemes gazdájának, legkiválóbb szaktársunknak, Karikás Mihálynak a nyugalomvágya.
