Vendéglősök Lapja, 1902 (18. évfolyam, 1-24. szám)
1902-03-20 / 6. szám
2 1902. márczius 20. tevékenységét a haza, a társadalom, az ipar és családja javára és sokáig élvezhesse munkálkodása gyümölcsét és mindnyájunk szeretetét. A képesítés hiánya. Az én tisztelt Ihász György barátom nagyon régóta küzd azért az eszméért, bogy a vendéglős ipar képesítéshez legyen kötve. Mikor a vendéglős iparról van szó, az érdemes szakférfiak sorában a „vendég is hivatott lehet egyszer-inásszor hozzászólani ehhez a szakkérdéshez, mert hisz az ő megfigyelései közvetlenebbek, véleménye pártatlanabb, mint azoké, akik benne élnek a nagy munkában. A képesítés szüksége mellett legjobb argumentum az a veszprémi adoma, amely majsztramról szól. A majsztram megunta a csizmadia mesterséget és fogta magát, fölcsapott korcs- márosnak. A korcsmában azonban úgy ragadt mindenféle evőeszköz és háztartási czikk, mint a szurkos fonál. A vendégek egy napon valami furcsa tárgyat szúrtak villára a káposztás tálban. Megvizsgálták, megforgatták. Ugyan mi volt? Egy fél pár — czipő! Hüledezve, fölháborodva figyelmeztették a korcsmárost. De a szurkos Mihály uram arcza örömtől derült föl csupán a czipő láttára. — Lám, lám — kiáltott föl diadallal — mégis csak rend van az én házamban. Három napja keresi a kis lányom czipőcs- kéjét és ehol itt van. ni. Tudtam ón jól, hogy nem veszett el. Nálam semminek sem szabad elveszni. És szurkos Mihály uram büszkén dicsekedett, hogy az ö házában semminek sem szabad elveszni. Az adoma, jóllehet Ízléstelen, de nagyon szokszor találó. Nem egy olyan vendéglőt ismerek, ahol a rend és a tisztaság mostoha gyermek Egy időben jártam egy — különben jó- hirü — vendéglőbe, amelynek gazdája valamikor szintén csizmadia mester volt. A derék gazda minden a világon, csak korcs- máros nem. Leghívebben a vadászmesterséget űzi. Azért aztán három-négy vizsla állandóan ott kering a lábai alatt. Sokkal többre becsüli őket, mint az egész üzleti berendezését. A vizslák ott vannak a söntésben, lóbálják a farkukat, ásitoznak, hunczároznak és persze belekuktálkodnak mindenbe ami ehető-féle, mert tudvalevőleg a vizsla a világ legjobb kuktája. Egy nap a vendéglős ott pattogtatta ujjait vizsláinak a söntés közepén. A hű vadaszpajtások pedig örvendezve nvalogatták uruk kezeit. A következő perczben a vendéglős hozzányúlt a sonkához, leszeletelt egytk vendégnek egy adagra valót, majd összefogott hat-hét poharat, tele öntötte borral s vitte a kedélyes „stamm1'-oknak. Persze, hogy e naptól megszűntem ott „stamm“ lenni. Egy másik terézvárosi korcsmának, amelyet akkoriban nyitott meg egy nyuo-- dijazott rendőr-ellenőr, váletlenül ^beléptem a konyhájába. A rendőr-korcsmáros felesége maga szakácskodott. Ott állt az asszony a tűzhelynél, valami levesfélét kavargatott, mig a balkarján egy lekvártól maszatos kis csecsemőt tartott, akit idönkint sajátkezüleg kellett tisztába takargatni, mert dajka nem volt, a kis gyermeken pedig“ sűrűn Vendéglősök Lapj^ vettek erőt a természet követelményei. A boldog férj pedig odakünu dicsekedett, hogy az ö ^konyhája a tisztaság mintaképe. Ezer és ezer ilyen megfigyelésben volt részem. Ha nem szaklap számára, komoly tanúságképpen kellene leírnom, bizony örömest elhallgatnám. Sokkal megtisztultabb ízléssel bírok, semhogy az irodalomban azt tartanám megéneklendönek, ami — sár. De a morál-hoz szükségem van ilyen példákra. És mi ebből a morál? Ahol ezeket tapasztaltam, ott a gazda sehol sem volt hivatott, képzett vendéglős iparos. Egy nap megunta az életpályáját és nyitott — vendéglőt. Úgy tartják sokan, hogy ez nagyon kényelmes, jövedelmező, könnyű mesterség. A publikum között el van terjedve az a mosolyra méltó vélemény, hogy korcsmáros, mészáros, pék sohasem bukik meg. Az mind íölgyarapodik, meggazdagszik, háziúr lesz a zugióban és telekbirtokos Szentmihályon. Háziúr és telekbirtokos pedig mindenki szeretne lenni. Olyan ideál ez a „pestiek* előtt, mint a muzulmánnak a kűri.akta menyország. Azért aztán nyitnak korcsmákat, tengődnek, sanyargatják a vendégeket, egyszerre föl akarnak gazdagodni. És jön a hamis bor, a fagygyus étel, a tapadós piszok, a vétkes nembánomság. Fő az üzlet. Ha a vendéglős ipar képesítéshez lenne kötve, bizonyára egyszerre megváltoznék a szomorú helyzet. A képesítéshez szükséges idő alatt megtanulnának tisztaságot, csint, becsületességet és üzleti tudást. Ennek hiányában van annyi rettenetes visszaélés a vendéglős iparban. Aki ezzel nem bir, az a vámon akarja behozni azt, amit réven elveszít. 4ki mit tanul, második természetévé válik. Nagyon nemesen gondolkozik tehát Ihász György barátom, midőn az iparágnak képesítéshez kötéséért küzd, mert a vendéglős ipart csupán ezzel fogja nagygyá tenni, megtisztítani és megnemesiteni. Mi, a „publikum“ tudjuk, látjuk, halljuk, hogy mennyi pinczér szakiskola van, hogy a pinczérek éveken át tanulnak, ,,ta- nonczkodnak“ csakúgy mint az a kereskedő és iparvilágban szokásos. Hozzanak tehát törvényt, amely a vendéglős ipart képesítéshez kösse. Hisz a vendéglősipar a világ egyik legfontosabb ipara. Fhhez van nőve az egészségünk, milliók és milliók táplálkozása, egész élete. Generácziókra hat vissza ennek az iparágnak a működése. Szolgáltathat mérget és orvosságot egyaránt. A rósz étel és a rósz ital mérge, a jó pedig orvossága az emberiségnek. Elvégre is, az nem lehet közönyös a társadalomra, hogy kiknek kezében van a mindennapi tápláléka: lelkiismeretes szakembernek-e, avagy meggazdagodni vágyó ex- csizmadiának ? Ebben Ihász Györgynek aranyul igaza vagyon. Hollefreund Armin. Magyarország Pinczérségéhez. Felhívás! Tisztelt Kartársak ! Most, a midőn már a „Magyar Országos Pinczér-Egyesület“ alapszabályai a magas kormánytól jóváhagyást nyertek, a Budapesti Pinczér-Egylet és a Szegedi Pinczér-Egylet abba beolvadását már köz- gyülésileg kimondotta. így a „Magyar Országos Pinczér-Egyesület“ 1902. márczius 5-én tartja alakuló közgyűlését és ebből kifolyólag márczius 15-én életbe is lép, illetve megkezdi az oly régóta óhajtott működését, működésének megkezdésével pedig az igazságos és ingyenes helyközvetitést is. Figyelmeztetjük az összes kartársakat, hogy most az legyen fötörekvésünk : először lépjünk be tagnak az Országos Pinczér- Egyesületbe, másodszor munkaadó főnökeinket pedig kérjük fel és buzdítsuk őket arra, hogy személyzeteiket az „Országos Pinczér-Egyesület“ helyközvetitő irodáiból rendeljék ; a hol is a helyközvetités díjtalanul eszközöltetik és miután az „Országos Pinczér-Egyesület“ tagjai is olyanok lehetnek, a kik okmányilag igazolni tudják, hogy 3 évig mint pinczérek működtek és hogy feddhetlen előéletüek. hogy egyúttal onnan szakavatott és megbízható egyének lesznek elhelyezve, mert ott mást, mint felvett tagokat elhelyezni nem fognak és hogy az mily előnyös reánk pinczérekre, azt hiszszük, nem szükséges magyarázni, és hogy főnökeinkre nézve is előnyös lesz, az is bizonyos. Miért is, miután az alapszabály azt köti ki, hogy a hol egy városban 20 felvett, illetve belépett tag van, ott a választmány megalakítható, tehát most rajtunk pinczé- reken a sor, hogy bebizonyítsuk azt, hogy mi életrevalók vagyunk és azok is akarunk lenni, a hol pedig egyleteink vannak, azokat kényszeresük a csatlakozásra, illetve, jelen alapszabályának felfüggesztésére és a „Magyar Országos Pinczér-Egyesület“ alapszabályai szerinti működésének mielőbbi megkezdésére, azon pinczérek pedig, a kik ezeket megcselekedni elmulasztják, azok ellenségei maguk maguknak, a kik pedig törekvéseinkben bennünket gátolni akarnak, nem barátaink. Ezeket tudomástokra adni kötelességünknek tartottuk. Szeged, 1902. február hó 25. Hazafias kartársi üdvözlettel: Hegyháti Sándor, v. élők. titkár. Randvég József, v. élők. elnök. U. i. Bővebb felvilágosítást a „Magyar Országos Pinczér-Egyesület“ t. központi irodájából, Bpest, Váczi-körut 72. sz. lehet nyerni, úgy egyesek mint testületeknek Amerikai érdekességek. Kiss István barátunk, lapunk amerikai tudósítója, ki már hatodik éve működik Amerikában, mint főpinczér, ez alkalommal ismét megtisztelte lapunkat alább közölt érdekes és szakmánkba vágó amerikai hírekkel, melyeket olvasóközönségünk is bizonyára örömmel fogad. Kiss István érdekes közleményei itt következnek : A borravaló hazája. Sehweiz-ban minden idegentől elvárják, hogy borravalót adjon a szálloda személyzetének. Sok esetben még a városi tisztviselők is jogot formálnak a borravalóhoz. Mikor a schweizi határszélre értem egy Chamonni szállodában kopasztottak meg utoljára; ott elláttam borravalóval a pinczért, borfiut, szobaleányt, a portást, a czipőpuczolót, a szakácsot, az omnibusz kocsist, a levélhordót, az Írnokot, és a kis portásfiukat, stb., a mikor is a vendéglős közeledett felém és egy titkos mosolylyal megértette velem, hogy öt kifelejtettem. — Hisz én az ön vendégje voltam ! tiltakoztam! — Az igaz, válaszolt a vendéglős, hanem ön nem emlékszik arra, hogy a mikor ön megérkezett, három különös bókkal fogadtam, és rendes körülmények között csak egy lett volna szükséges. — Helyes! — válaszoltam és külön 20
