Vendéglősök Lapja, 1901 (17. évfolyam, 1-19. szám)
1901-02-05 / 3. szám
2 Vendéglősök Lapja 1901. február 5. azért oly satnyák, mert rosszul táplálkoznak; tehát ,gondoskodjunk arról, hogy tápláló eledelekből elegendő jusson nekik. Szalad Hegedűs miniszterhez, a kinek szinte kötelessége, hogy a szíve megessék a kereskedő-ifjakou. Nyomban megértik egymást ezek a jószivü urak: Magyarország kereskedelmi minisztere s a „Landescomman- d ierender G en ered “. És a mint megértik egymást, nem arra iuditanak akcziót, hogy a pesti kereskedő ifjak szülei ne óvják fiaikat az elnyomoritásig a katonai szolgálattól, viszont a kereskedő urak ne csigázzák ezt a fiatalságot a tüdővészig: hanem abban mozgolódnak, hogy a herezeg álljon be vendéglősnek. Valóban, nagy tisztesség ránk, vendéglősökre s örvendenénk is elhatározásuknak, illetőleg az új, kegyel- ihes kollegának, ha jobb időket élnénk s az állam részéről legalább némi méltányosságot tapasztalnánk. A mostani körülmények között azonban csak annyit fogadunk tudomásul, hogy a nemes, nagy, jó szándékú, kegyelmes uraknak szinte provokáló természetű megoldásul az mutatkozott, hogy megnyissák , Lobkovitz lierczeg vendéglőjét“ abban a helyiségben, a hol két szaktársunk pénze, verítékkel szerzett vagyona csaknem egészen füstbe ment. A népnyomor enyhítésére legjobb orvosság uj vendéglő; mert, hogy oly kevés a katonaanyag, más nem az oka, mint a népért mindig felelős bűnbak, a vendéglős; mert ez az oka, hogy a budapesti kereskedőifjak rosszul és drágán táplálkozva — „untauglieh“-há siláuyodnak. Ezzel a megokolással nem sértetnek meg a gondos bábák és a szülök, sem a milliós princzipálisok; tehát kiadták a jelszót: a katona-anyag megmentésére Lobkovitz lierczeg nyisson vendéglőt a vendéglősök ellen. Jóindulat, nemes szándék vezérli őket, tudjuk, valljuk, meg is hajiunk előttük; ámde nem fojthatjuk magunkba keserűségünket, hogy a mikor bárhány kisvendéglőben 18—20 kraj- czárért tápláló eledellel töhözhetik bárki; a mikor a köznyomor miatt tönk előtt álló vendéglősök ma is sok száz tanulót ingyen táplálnak, akkor a jóakarat, a nemes szándék is a mi iparunk megrontásával akarja czélját érni. Dicsőség Magyarország buzgól- kodó miniszterének, dicsőség a közöshadsereg Magyarországra rendelt egyik legelső és igen tisztelt katonájának azért, hogy gondolnak a szegényekre! Ha valaki, mi, vendéglősök, tudjuk azt, hogy mily nagy a szegénység és milyen az Ínség Európa Kánaánján, a mihez talán nagy köze van a hadügynek és a kormánynak. Üdv tehát a katonának és a miniszternek, a kik a militarismustól és a kormányzástól ütött sebeket, mint emberek, gyógyítani óhajtják. Nem ők az okai annak, hogy minden akczió, a mi akár a társadalom egyes bajainak orvoslása végett, akár az állam feltétlen szükségeinek megadására kell: majd pedig csak a rendőri előrelátás illustrálá- sára rendeltetik, ez mind a vendég- lősség rovására történjék. A mi szakmánk se kint, se bent, ajtó előtt a küszöb: mindenki rátiporhat. Rátiporhat, mert mi iparunk sem nem ipar, sem nem kereskedelem, hanem adóalany, olyanféle állat, a melyet nem engednek odáig fejlődni, hogy tőgyéről fejhetnének; hanem, mint a liimlőnyirk-ojtó intézetbe került borjut, eleven húsába való szúrással, oda való fecskendezéssel ott és akkor csapolnak, a hol és a mikor az érdekeltek szüksége vagy szeszélye úgy kívánja. Ez a mi licdálos sebünk. A mi halálos sebünk, bajaink, nyomorunk s bennünket — - az avatatlanok miatt —- igen gyakran joggal érő kárhoztatás, gyalázat oka az, hogy a mi iparunk — vagy mi? — engedélyhez, de nem képesítéshez kötött, olyan engedélyhez, a melyet az utolsó fináncz inkább osztogathat, mint maga a miniszter. Száz és száz bizonyítékunk van arra, hogy a miniszter rendeletét meghiúsította a „szemlész“, & polgármesterét az írnok; mert hát csak Mátyás idejében volt szokás az, hogy még a király maga is eljárt álruhában az ö tiszttartóinak az ellenőrzésére gyalog a hetedik vármegyébe; mai napság már a piripócsi bírónak is derogál, hogy átnézzen a szomszéd szobában sáfárkodó dijnokaihoz. A mi sebünk, halálos sebünk tehát az, hogy a mig iparunkat fiskális érdekből engedélyhez kötötték, ugyanakkor nem gondoskodtak arról, hogy az engedély-osztás ellenőréül, a hivatalos személyek előfordulható visszaéléseinek megakadályozásáid a mi testületünk állittassék. Ezt akkor, a midőn uj alkotmányosságunkat megállapítottuk, elfeledtük ; a mikor pedig mulasztásunk következményeit tapasztalni kezdettük, akkor már a fináncz, a rendőr igen is élvezte a mi feledségünk, a mi mulasztásunk gyümölcseit; tehát mindent elkövetett és elkövet ez az államérdek köntösében feszítő ember- csoport, hogy a maguk „mellékese“ el ne vesszék, mig mi törődünk is, nem is a saját érdekeinkkel. Ez a mi halálos sebünk! Ez az oka a képtelennél képtelenebb, bonyolult fináncz-törvényeknek. A mi üzletünk bizonytalan helyeztetése, a qualifikáczió hiánya, szóval, a bennünk, vendéglősökben, föl nem ébredett kartársi érzület a mi halálos sebünk, mint azt Lobkowitz lierczeg vendéglője s a termelők nyíltan hangoztatott véleménye is mutatja. Hogy ebben a sebben el ne pusztuljunk, operácziót kell végeznünk magunkon: szivünkből el kell távolitanunk a közönyt s mintha egy ember volnánk, úgy álljunk talpra, oly következetesen tartsunk ki e mellett a közvetítés mellett: a vendéglősség ipar legyen, még pedig képesítéshez kötött ipar. Ez a közerkölcsiség és közegészség követelménye is; tehát lehetetlen, hogy czélt ne érjünk, ha erélyesen és kitartón követeljük. Cselekedjünk! A borfogyasztás akadályai. Annak idején jelentettük, hogy a „Borászati Lapok“ pályázatot hirdetett annak a kérdésnek az eldöntésére, hogy mily módon fokozhatnák a borfogyasztást? A pályázat ideje lejárt s a „B. L.“ már megkezdette a figyelemre méltó pályaművek közlését. A pályázók mindegyike elfogadta azt a tőlünk folyton hangoztatott s az ország- gyűlés elé terjesztett kérvényünkben is kidomborított tételt, hogy a borfogyasztás emelése a veszétyes mérvben csökkenő pálinkaivás miatt szükséges, tehát erkölcsi érdek. De nemcsak ebben a felfogásban osztoznak a pályázók, hanem abban is. hogy a borfogyasztás csökkenésének fö okai a vendéglősök. Miért ? Erre igy felel az egyik pályázó, az ismert nevű Szobonya Bertalan: „Szerintem az általános elszegényedésen kívül a borfogyasztás csökkenését legnagyobb mérvben az idézte elő. hogy a vendéglősök és korcsmárosok a termelőtől megvett kitűnő italt elpancsolva, drága pénzen akarták megitatni a publikummal. Ennek azonban lévén magához való esze, ha hátat fordított is a borivásnak, meghódolt a sör és pálinka előtt. Nagy városokban általánosan el van terjedve az a szokás, hogy jó bort nem a fényes hotelekben keresnek és találnak, hanem egy-egy félreeső korcsmáiban, hol aztán meg is becsülik az ilyen jó bort kereső vendéget; s itt kell kijelentenem azt, hogy ezen állításom nem vonatkozik az összes vendéglősökre és korcsmárosokrci. tisztelet a kivételnek, de hogy nagyjában igy van, mutatja az is, hogy egyik felkarolt vendéglőst megkérdeztem, miért nem tart jó bort ? A termelő borát miért nem adja az ő természetességében stb. ? Erre a válasz az lett, hogy azért ad rossz bort (drága pénzen), hogy pezsgőt igyanak a vendégei, mert azon neki sokkal több haszna van. Itt van tehát a „bibi“. Ha a korcsmárosok 20 kros bort vesznek, azt 50 kron alul ritkán mérik s mikor
