Vendéglősök Lapja, 1900 (16. évfolyam, 2-23. szám)
1900-02-20 / 4. szám
den napi kenyerét. A kíméletlen fellépés ezekkel szemben előre nem látható vihart idézne fel ellenünk, s még legigazságtalanabb ellenségeinknek is fegyvert adna a kezébe. Itt tehát csak annak kutatására szorítkozhatunk, van-e a kifőzéssel foglalkozók közül kinek-kinek szabályszerű ipar- engedélye és nem foglalkozik-e egyik-másik titkon az italméréssel. De ilyen esetekkel szemben is csak akkor tehetjük meg a megtorlásra alkalmas lépéseket, ha konkrét feljelentéseket kapunk, mert a hol nincs panaszos, ott fölösleges a biró. Az emlékirat IV. pontja alatt említett sérelem; „az italok kiszolgáltatására való edények hitelesítése“ tárgyában megjelent kereskedelemügyi miniszteri rendelet, igaz, nagy rémületet okozott annak idején szaktársaink között. Életbe léptetése 1899. január elsejére volt kitűzve. E hirtelen intézkedés által egyrészt a régi üveg edényeket értéktelen holmi gyanánt kellett volna félre dobni, másrészt nagy anyagi áldozatok árán egyszerre egészen uj edényeket beszerezni. Az ipartársulat e bajon segítendő, nyomban a rendelet megjelenése után felterjesztést intézett a kereskedelemügyi miniszterhez, kérvén abban a kíméletlen rendelet elejtését, esetleg módosítását és elhalasztását. Sok utánjárással sikerült e kérésünk teljesítését elérnünk, s ez által szaktársainkat nagy károsodástól óvtuk meg, mert az 1899. évi 6523. szám alatt megjelent kereskedelemügyi miniszteri rendelet már sok tekintetben módosította a korábbi rendeletét és életbeléptetése pedig 1899. évi julius hó elsejére halasztatott, mely határidőig lassankint ki-ki beszerezhette az uj üveg edényeket. Véleményünk szerint tehát ez az ügy szintén nem tartozhat jelenleg napirendre. A mi az emlékiratban általánosságban érintett egyéb kívánságokat illeti, kijelentjük, hogy a legnagyobb örömmel fogadunk minden olyan életre való javaslatot, illetékes helyen előterjesztett indítványt, melylyel t. szaktársainknak csak egy mákszemnyit is használhatunk. Szent kötelességünknek valljuk- sem időt nem kímélni, sem fáradtságot nem sajnálni akkor, ha a magyar vendéglős ipar érdekeit előmozdíthatjuk. Csak törvényes és jogos fegyverekkel küzdünk. De a harezot nem adjuk föl, inig ki nem vívtuk igazunkat. A ki e küzdelemből részt kíván magának, azt tárt karokkal várjuk, testvérünkké fogadjuk és megbecsüljük, mint magyar emberekhez illik. Abban a reményben, hogy t. szaktársaink tömegesen sorakoznak zászlónk alá, maradunk. Budapesten, az 1900. évi január hó 26-án tartott választmányi ülésből. Hazafias üdvözlettel: Gunclel János elnök, Popped Miklós titkár. Legyünk egészen magyarok!- Irta és a kecskeméti 48-as körben felolvasta Dr. Horváth Aclám országgyűlési képviselő. — A magyar zene tartja magát, sőt újabban üdvös és jó irányú fejlődésnek indult. Hanem a magyar tánczokról már nem mondhatunk hasonló örvendetes jellemzést. A mai csárdás, amint a legtöbb helyen tán- czolják, ízléstelen ugrándozás, torzképe a szilajságában is méltóságteljes régi magyar tánezoknak. A gyönyörű palotás, toborzó már csak öregeink emlékezetében élnek. Régente az volt a legirigyeltebb ifjú a legelőkelőbb körökben is, aki a legszebben el Vendéglősök Lapja tudta járni a magyar magántánezok valamelyikét. Az ilyen táncz töltötte be a szün- óra egy részét, amelyet most ifjúságunk egy része arra használ föl, hogy lelkesedést gyűjtsön a Noé italából, vagy uram bocsá’, az árpaléből a következő souper-csárdásra. A szép körmagyar a legtöbb helyen kiment a divatból. Tudtommal előkelőbb bálokban csakis Fiúméban járják és pedig nemcsak a magyarok, hanem az olaszok is. Az idén azonban majd igen előkelő helyen fogják tánczolni a körmagyart: fejedelmi udvarnál. Sajnos, nem Budapesten, hanem Berlinben, a német császári udvarnál. Még megérjük, hogy Németországból kerül hozzánk vissza a körmagyar tánczolásának divatja. Felsorolhatnék még sok jelenséget, amelyek mind azt bizonyítják, hogy nem vagyunk eléggé ragaszkodók olyan tulajdonságainkhoz, jellegzetes szokásainkhoz, amelyekkel külsőleg is magyaroknak bizonyítván magunkat, megóvjuk faji jellegünket s ezáltal útját álljuk annak, hogy beolvadjunk más nemzetbe. Közönyösségünk azonban nemcsak ilyen formában mutatkozik, hanem olyanban is, ami nagyon is mélyeu belenyúl a magyarnak zsebébe, az erszényébe, amelynek túltömöttségéről éppenséggel nincs okunk panaszkodni. Rendkívüli nagy bajunk az, hogy tenger pénz vándorol ki hazánkból olyan dru- czikkekért is, amelyeket nálunk is előállítanak, avagy előállíthatnának. Ennek az a következménye, hogy évenként 50—60 millió forinttal többet adunk ki a külföldre, mint a mennyit kapunk az általunk külföldre szállított árukért. Mindenki tudja, hogy mi a vége az olyan embernek, aki minden évben többet ad ki, mint amennyit bevesz? Tönkremenés. Hát az ilyen állapotnak az államnál sem lehet más vége. És mivel ilyen súlyos és veszedelmes ez a baj, nyájas hallgatóim szives engedel- mével ez alkalommal épen erről óhajtok kisssé részletesebben szólni. A legtöbb pénz pipere és divatcikkekért megy ki külföldre. Olyanokért, amelyeket nélkülözni is lehetne, mert nincs reájuk szükség, csupán a divathajhászás, a külföld majmolása szerezteti be azt a magyarral. De rendkívüli sok magyar pénz vándorol ki örökre a külföldre s főleg Ausz- riába olyan áruezikkekért, amelyek a mindennapi használatra szükségesek. Legnagyobb részben pedig nem azért történik ez, mintha nálunk nem hasonló minőségben és árban készítenék azokat, hanem azért, mert kereskedőink is, magunk is közönyösek vagyunk az iránt, hogy vájjon magyar, osztrák, avagy más külföldi eredetü-e a portéka ? Hát itt van mindjárt a kasza, amely - lyel a magyar ember vágja a gabonát. Kaszáért évenként legalább 2 millió forinttal adózunk a külföldnek, első sorban a szomszédos ausztriai (stíriai) gyáraknak, holott Magyarországon a kudsiri vasmüvekben is készítenek kaszát és pedig — amint a fővárosi legelső vaskereskedők elismerik — kitűnő, versenyképes minőségben Ézen honi gyártmány terjedése főleg azon az előítéleten múlik, hogy a földmi- velő előszeretettel, sőt makacsságai ragaszkodik a bizonyos védjegyekkel és ismertető jelvényekkel ellátott, régen megszokott és kipróbált kaszákhoz és nehezen bírható reá uj védjegygyei megjelenő bármily kitűnő készítményekkel való kísérletezésre. Ugy- annyira, hogy csak az állam lehet abban a helyzetben, hogy a magyar kaszák forgalomba hozását eszközölje, évek során át tanúsítandó kitartással és az ezzel járó nem jelentéktelen áldozatokkal. Az országos iparegyesület kezdeményezésére e részben rövid idő alatt cselekedni fognak, de most is rajtunk áll, hogy magyar kaszával arassunk. A kecskeméti Gazdakör behozhatna ilyen magyar kaszákat és terjeszthetné. (Folyt, köv.) Az egészségügyi és rendőri felügyelet. A belügyministerium vezetésével megbízott m. kir. miniszterelnök által f. évi 78,543/V—c szám alatt kiadott RENDELET III. FEJEZET. 15. §. A hatósági zárórákról. A vendéglők, korcsmák, sorházak stbre vonatkozólág az éjjeli záróra és zenéltetés idejét, pálinkamérésekre vonatkozólag pedig a reggeli megnyitás idejét is a helyi körülményekre való tekintettel a törvényszerűen megerősített szabályrendeletek szabályozzák és az ez irányban eddigelé érvényben levő szabályrendeletek ezentúl is érvényben maradnak. — A felügyeletet teljesítő összes közegek éberen ellenőrizni tartoznak, hogy a kitűzött záróra, illetve megnyitási idő pontosan betartassák. A vonatkozó rendelkezések megsértéséről az eljárásra hivatott közigazgatási hatóság azonnal értesítendő. 10. §• A zárórák és kinyitási órák be nem tartása esetében alkalmazandó büntetésekről. A hatóságilag megállapított záróráknak meg nem tartása esetén a vendéglősöknek, korcsmárosoknak (vagy kávéháztulajdonosoknak) esetleg vendégeinek megbüntetésére az 1897. LX. t.-cz. 47. §-ának rendelkezései alkalmazandók. Más italmérők, akik a hatóságilag megállapított zárórákon túl helyiségeiket nyitva tartják, úgyszintén akik a hatósági közegek azon meghagyásának, hogy helyiségeiket zárják be, nem engedelmeskednek, valamint azok is, a kik a hivatásában eljáró hatósági közeget be nem bocsájtják, vagy eljárását akadályozzák, száz koronáig, visszaesés esetében pedig, ha utolsó büntetésük kiállásától két év még nem múlt el, kétszáz koronáig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő. Az, a ki a záróra után az italmérési helyiség tulajdonosának vagy megbízottjának vagy a hatósági közegnek felhívására a helyiségből el nem távozik, 40 körömiig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő. Az a pálinkamérő, a ki az üzletet a hatóságilag meghatározott megnyitási határidő előtt kinyitja, száz koronáig terjedhető, visszaesés esetében pedig, ha utolsó büntetése kiállásától két év még nem múlt el, kétszáz koronáig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő. Jegyzet. Az 1879. XL. t.-cz. 74 §-ának szövege : „Vendéglősök, korcsmárosok, vagy kávéháztulajdonosok, kik vendéglőjükben, korcsmájukban, vág}7 kávéházaikban a hatóságilag megállapított zárórákon túl vendégeket időzni engednek, úgyszintén a kik a hatósági közegek azon meghagyásának, hogy helyiségeiket zárják be, nem engedelmeskednek, valamint azok is, kik a hivatá-
