Vendéglősök Lapja, 1900 (16. évfolyam, 2-23. szám)
1900-06-05 / 11. szám
1900. június 5. Vendéglősök Lapja Ü ^Pinczérek Érdekei Mindnyájan egyért! ^inczérek Lapja“ Egy mindnyájunkért! A csárda romjain.*) 3 Irta: Erdélyi Gyula. I. Megállók, eltűnődöm a csárda romjain. Amint Petőfi énekelte, az idő sem várat, sem csárdát nem néz, ennek is, annak is rálép a falára. Komolyan rálépett. Romba dőltek a várak, elpusztultak a csárdák. Egy félszázad alatt Magyarország régi képét egészen elváltoztatta a villany és gőz. Hol találunk ma csárdát? Még ott is, ahol félig-meddig van ilyen, a gazdája azt is vendéglőnek, bor- és sörmérésnek nevezi. Vasutak szelik át az országot. Kocsin, gyalog, vagy — a hogy a magyar ember mondta — apostolok lován legfeljebb egyik faluból a másikig közlekednek. A régi fu- j varozásnak vége. Ki megy ma példa okául Szebentől Bécsig kocsin? Ma bizony már nem törvény az a közmondás: Télen kenyered. nyáron subádat otthon ne feledd. Mielőtt a halhatatlan legnagyobb magyar, gróf Széchenyi István lelkesítő Írására és buzgóságára az első gőzhajó, az első vonat elindult, azelőtt bőven felszerelte magát utravalóval az, aki hosszabb útra készült. Vitte magával a harapni valót s a pinczetokban, vagy kulacsban az italt. A nagy urak hintója előtt mindig a társzekér indult étellel, itallal gazdagon. Ahol megálltak, csárdában, vagy az utszé- len, ott a szakács, vagy szakácsnő főzött és ebédeltek vagy vacsoráltak, ha gyorsan akartak menni, mert különben a kereket is kiszedető magyar vendégszeretet idejében sógor, koma, atyafihoz betérve, ha pacsirtaszóval indultak s a darvak elszállása- kor sem értek oda, a hova akartak. A nemzet tejben-vajban fürdött, minden ház nyílt vendégfogadó ... A rossz utak, különösen télviz idején az alföldi vendégmarasztaló sár miatt, de a vásárokra járó nép kedvéért is sok csárda keletkezett, nem egy, hanem több vendégszobával. Aszódtól Gödöllőig ökrökkel vontatták sokszor a kocsikat, mégis a kisbakhi csárdánál sokszor meg kellett hálni. Hires volt a szolnoki, tiszafüredi sár és még sok egyebütt. Itt virultak a csárdák. A csárdán fenyő- vagy forgácskoszoru, vagy egy pánt*) Mutatvány a Mártonfi Mártontól jelesen szerkesztett „Iparosok Olvasótára“ 8—9. számából. Ezt a magyar vendéglős-ipar történetére oly fontos és érdekes 'czikket különösen ajánljuk olvasóink figyelmébe, annál is inkább, mert Erdélyi Gyula kitűnő tolla igazán gyönyörködtetni fog mindenkit. Szerk. likásüveg volt aczég, de leginkább semmi, mert azt tartották: jó bornak nem kell czégér. A csárdát kétfelé választotta egy léczalkotmány, amit söntésnek neveznek. Ezen belül voltak a hordók, az üvegek, az úgynevezett borjuszáju üvegek s a kis nyíláson adta ki a csárdás a feleségének vagy a szolgálónak. Leghíresebb csárda volt a hortobágyi, melyet már a peleskei nótárius is megénekel. A csárdának jó vendégei voltak a szegénylegények, azaz a betyárok, kik nem igen kérdezték a bor árát, a hal vagy a birkapaprikás árát s a czigányoknak is | százforintossal mutatták a kottát. A csárdák és a betyárvilág költészete összeforrt. A csárdás kezére járt a betjmr- nak, ha üldözték; a csárdabeli szép asz- szonynak bora is volt, jó szava is volt a betyárok számára ... A csárdák elnevezése is erre vall: Pandurszalasztó, Mise- málasztó, Hatrongyos, Betyárpárna, Patkószeg, Zsandárölő, Egérut stb. A csárdák itatókutjainak ostorfája volt a távirat, ha le volt eresztve, baj volt, ha nem, úgy tiszta a levegő. A magyar népköltés legszebbjei csárdában keletkeztek, csárdáról szóltak . . . Megálljunk itt hó, itt a fogadó — énekelte a kocsis ember. A juhász, a vándorló, a diák, a vásáros, mind-mind dalolt a csárdáról, a Kondorosból kezdve a Hortobágyiig ... A bor és étel árának nem volt étlapja, a vendéghez mérte a csárdás : Hal-paprikás, száz forint az ára, Ide vele, jó lesz vacsorára . . . ezt dalolta a hires Patkó . . . A betyárregények színhelyén, a csárdában sokszor folyt vér a betyárok és pan durok között. Sok gazdag kereskedőt tettek el láb alól. A legrégibb történeti nevezetességű csárda volt a czinkotai nagy itcze és a rá- kosi vendégfogadóval együtt a pestieknek kedvelt kiránduló helye. A czinkotai nagy itczét, melyben két itcze volt: egy itczét a czinkotai kántor kapta Mátyás királytól, mert a plébános helyett annak reverendájába öltözve megfejtette a király három találós meséjét. Érdekes csárdás-alak a császártöltési csárdás, ki Pestvármegye örökemlékü alispánja, Földváry Gábortól egy paprikás csirkéért száz forintot vett, mert az árendát nem tudta volna különben kifizetni. Ez a csárdás később, mikor a bajból kimenekült, eljött egész családjával ingyen napszámba a Nemzeti színház építéséhez s a kit Vas Gereben, a nagy magyar elbeszélő-hó „A nemzet napszámosai“ czimű müvében szépen megörökített. Érdekes a magyar csárdás, mint a magyar nemzeti büszkeség fajképe A kapufélfához támaszkodva pipázott s rá se nézett a vendégre, mikor érkezett; a kocsis tudta jól, hol az istálló, hol az állás, kifogott s mikor lovait ellátta, akkor szólt az italért s megindult a szóbeszéd. A magyar nem hajlongott senki előtt, de senkitől sem várt hajlongást . . . Ma már a gy o n u d vari a s k o d j u k egymást s eltűnt a régi világ, tűnődhetünk a csárda romjain. Hogy volt jobb? arra bizony bajos felelni. II. A peleskei nótárius, mikor Pestre ért, lovát a Zrínyibe kötötte be. A Zrínyi akkor vendégfogadó és kávéház volt. A szálloda szót még nem ismerték. A peleskei nótárius vagy a Vörös ökörben vagy a Griffben étkezett. Azok Budapest legrégibb vendégfogadói közül valók. A Zrínyiben véres verekedések folytak a mesterlegények és jurátusok között. Kártyáztak is. A „Peleskei nótáriusában és Szigligeti „Két pisztoly“ czimii népszínművében élénk képét látjuk a Zrínyinek. A későbbi időben itt volt vendéglős Parragh Gábor, a ki előbb a Beleznay-ker- tet is bérelte. Parragh Gábor a theologiai pályára készült és Berlinben is tanult, hol Bismarcknak két aranyat adott volna kölcsön . . . A magyar csárdást mutatta be előkelőbb alakban valóságos angol hidegvérrel. A borkezelés apjának nevezhetjük. Számtalan szakczikket irt a borszürésről és nemesítésről. Az elméletben igen kitűnő borász mást beszélt és mást mért. Egyszer nagyon dohos borra jött a sor. A vendégek, többnyire irók és művészek, panaszkodtak, hogy a bor rossz. Parragh bácsi nagy méltósággal és angolos hidegvérrel Ízlelte a bort és ezt mondá: — Ez bizony rossz, de hát még kilencz aM van belőle; mig meg nem isszátok, mást nem isztok. Máskor valaki nagyon hangosan verte az asztalhoz a sörös poharat. Parragh bácsi kimért, nagyúri lépéssel oda ment a türel- metlenkedőhöz és megkérdezte: mi baj ? — Már egy félórája rendeltem egy pohár sört. — Hát azért lármáz? Nézze azt az urat abban a szögletben. Már egy órája rendelt rostélyost és milyen szép türelmesen vár ! . . . (Folytatása következik.)
