Vendéglősök Lapja, 1899 (15. évfolyam, 2-24. szám)
1899-03-05 / 5. szám
18é9. márcziu 5. 3 Vendéglősek Lapja íogy vigeczekkel harangoztat rek- ámot ezégének az országban? Türhető-e ez némán és szótanul egy pártatlan, komoly tisz- ességes szaklapban, minő a mienk ? Nem ! Szóltunk Tóth Endréről is kérdőre vontuk az igazgatóságot, íogy honnan vette a jogot, meg- )izni őt oly korlátlan mérvben a )énzgyüjtésekkel, hogy még jámbor iervisekre is átruházza e megbizást is minden biztosíték nélkül enge- iik őket a nyugdijegyesület nevében a pinezérek nyakára telepedni, íogy adjanak pénzt a Jézus szent tevében, ha vénségükre koldulni lem akarnak. Erre felel nyilt levélben Tóth Endre. Szerkesztőnk nem válaszol íeki, mert polémiába csak egyenlő Ellenféllel bocsátkozik. Nincs kedve ikárkit rehabilitálni, a polémiákkal bárkit is a maga tisztes szinvo- íalára emelni, aki irodalmi téren íála jóval alantabb áll. De egy s más kérdésünkre fe- elt s ennek alapján hozzá szólunk róth Endrének, a vándor költőnek, i penziók úttörőjének a veszekedők >storozójának mérgében irt megro- rasi kalandjához, A Tóth Endre nyilt levelének :sak a csontvázát hámozzuk ki. Mert l czikk egészében szörnyű czilra dagály os lére van eresztve. Azihletett fér- iu költői hevében többször helyezke- lik „szilárd alapokra“, sűrűn hangoztatja az „örök időkre szóló jö- rőt“ beszél romboló munkákról*', — miként Petőfi irta vala, — em- egeti a „magasztos czél“~t, dühöng i „szellemi lövegek“-re, többször uuelkedik „eszményi magaslatira, nint afféle tudálékos bölcselkedő. iki folyton „az enyészet mérhet enségén" töpreng és zászlószente- éseken és egyébb ünnepélyes íelyeken egyes szónokok ajkáról “llesett szóvirágokat gyűjt össze, )ölcs fejének bográcsában, hogy >blös torkán át unos untalan ki- mpködje és azonközben körültekint, jámbor csizmaziák gyülekeze- én, hogy váljon mikép bámulják >t. az örök-tudás igaz bámulói. Elát brávo Stuwer \ Bámulattal időzünk a költői erőtől duzzadó, ragyogó irálynak és ha az Akadémia igyelmét fel nem hivjuk rá, azt sak a jeles szerző érdekében tesz- zük. mert elmegyógyász profesz- zorok is járulhatnak az Akadé- niára. A jeles szerzővel mindazáltal komolyan nem beszélhetünk. Hanem beszélünk a közönséghez, amelynek megfelelünk a nyilt-levél tartalmára. Egyben szólunk a nyugdíj egyesülethez, legyen egy pillanatra komoly és ne kaczagjon, hanem szomorkodjon afölött, hogy Tóth Endre magát nyiltan. ha mindjárt az „Újkor“' papíron is, — de „főszervező ‘-nek nevezi, magát az igazgatóság fölkentjének hirdeti és állja útját legalább annak a hóbortnak, hogy csatangoló társait ne nevezze az ő ..titkári karának“, mert az ilyen félmüveit embernek ilyen zöld titulusok után csörgő - sapkát találnak nyomni a fejébe. Ez a nyugdijegyesület szégyene lesz, ezzel útját vágják egyszers- mindenkorra annak a kilátásnak, hogy szakügyeinket valaki komolyan is vegye. Ne rontsák el legalább azt, amit fölépítettünk, ha már segíteni nem akarnak rajta. Ne adjanak megbízatást országjáró Boho Miskáknak, hogy a pinezérnyugdij eszméjének komoly keresztülvitelét lehetetlenné tegyék. Hát ha más nem, a Solti ügyvéd csak tanult ember, hát tegye a kezét a szivére és az mondja meg igazán, őszintén annak az igazgatóságnak, ha a jóakaratnak csak egy csepp szikrája él benne, miként tiltsák meg annak a jámbor halandónak, hogy „titkári karávaP ne hánnyja silány szellemi bukfen- czeit szanaszét az országban, mert rendőrség is van minden városban s ebből a komédiából előbb utóbb országos botrány kerekedik. Abból pedig csak a szakipar huzza a rövidebbet. Valóban nagy lelketlenség kell ahhoz, hogy egy testület, a saját kebeléből ilyen embereket zudit az iparra, akik már azt sem tudták, miféle uj nemét űzzék a válogatott, czifránál czifrább komédiáknak. A nyugdijegyesület tisztelt igazgatóságának, ha mindiárt pörbe állunk is vele, figyelmébe ajánljuk, hogy megbízott „lőszervezője“ és „titkári kara“ cselekszi a következőket : 1. Előfizetőket gyűjt az „Újkorira. 2. Tagokat gyűjt a nyugdijegyesület részére. 3. Tagokat alarmiroz az „O. P. E.-re. 4. Ingyen helyszerzést igér. Teszi ezt mind egyszerre. Teszi az igazgatóság nevében. Egy másik czikkünkben, amelyet a hatóságokhoz intéztünk, rámutatunk, hogy szentesített alapszabályokat nélkülöző egylet czéljaira is jogtalanul gyűjtögetnek. Nos hát ezt mind helyesli ? Ha helyesli az ő dolga. Mi nem helyeselhetjük. Tóth Endrét sajnáljuk, — de ismételjük,márnem segíthetünk rajta. Nyilt levelében azzal is dicsekszik a jámbor, hogy az arczképét kértük tőle közlés véget. Nem emlékszünk ugyan rá, de higyjük el neki, hogy kértük ; hisz akkor még nem ismertük. De ezennel elismerjük, hogy az volt lapunknak az egyetlen és legnagyobb bűne, mikor a Tóth Endre arczképét leköz- lés végett kértük, készséggel vezek- lünk és kérjük a müveit nagy közönséget, bocsásson meg érte. A közönség tudja, hogy la^ púnkban mindig csak érdemes szakemberek arczképeit szándékoltuk közölni, lapunkat harmincz év után a most élő vendéglős nemzedéknek mintegy albumaként készültünk megőrzeni, bocsánat ha ama tizenöt év alatt egy ilyen óriási tévedés csúszott volna tisztes lapunk élére, az érdemes arczképek helyére. Egyben hálát adunk a kegyelmes isteni gondviselésnek, hogy különös gondoskodásával lapunkról ezt a csapást elhárította. Tóth Endre osztozkodásra hívta föl szerkesztőnket, hogy megosztja vele ügynöki honoráriumát. Köszöni Ihász György, ő az ilyen feladatot ingyen végzi. De ha nyolezvan perczentért végezné is, Tóth Endrével nem osztozkodni, de egy födél alatt lenni sem haj. landó. Ihász sohasem nézte a nyugdíjintézetet fejős tehénnek, De azt mondja Tóth Endre: „hunezut aki nem állja !“ Hát a Tóth Endre nem állhatja, Képtelenség róla elhinni, hogy osztozkodni akar. mikor a 80%-kal sincs megelégedve, hanem kilencz- ven százalékot követel, ezért könyörög a nyugdíj egyesülethez. Pedig azt hisszük, a „titkári kara“, ez a csodabogár valami, amit még a müveit Európa eddig nem ismert, az ő „titkári kara“ aligha részesül szinte nyolezvan százalékban, hanem csak rongyos harmincz, negyven százalékocskában, a többit az előkelő főszervező ur kegyeskedik bevételezni.
