Vendéglősök Lapja, 1898 (14. évfolyam, 1-24. szám)

1898-07-05 / 13. szám

4 Vendéglősök Lapja. 1898. július 5. mivelhogy voltaképpen egy a mesterségük, csakhogy az egyik már principális, a másik pedig az lesz talán. Kevés olyan kávés vagy vendéglős van, aki nem pincérségből emel­kedett volna föl a gazdaságára s ha van olyan ember is köztük, aki pincéresztendők nélkül egyszerre gazda lett, azt kávésok» pincérek egyaránt betolakodónak tekintik s állandóan úgy pertraktálják őket, mint ahogy az idegenről beszél az ember. A. csupa céh­beli ember egyesülése azonban nem áll tel­jesen a logika örök törvényei alapján, mert a pincérek és a kávésok meg vendéglősök érdekei homlokegyenest ellenkeznek egymás­sal. A vendéglők, kávéházak nagy része arra van voltaképpen alapítva, hogy azokból a pincérekből éljen meg, akiket foglalkoztat. A vendéglátó voltaképpen a főpincér és nem a gazda. Ez csak a hasznot rakja zsebre. A számoló pincérével szemben olyan követe­lésekkel él, hogy a pincérek közül sokan a nagy borravaló dacára is ráfizetnek az üzletükre, amiből nem is menekülhetnek el, mert a gazda kezében van a kauciójuk, a közönség bizonyos rétegei pedig, különösen az éjjeli mulatók anyival adósok neki, hogy ha elmegy szép jövedelme dacára is talán kölcsönvett pénzzel kellene kifizetnie azt a differenciát, ami közte és a kávés között fönnáll. Ezeknek a frakkos, elegáns figurák­nak, akik mosolyogva szaladgálnak a vendégek között, előzékenyenen oszszák szét az esti­lapokat és Üzletszerűen könyvelik el a két- három krajcár borravalót, néha nagyon szomorú a sorsuk. Egész csomó olyan kiadást kell fedezniük a néha különösen az asszony­publikumban bővelkedő kávéházakban nagyon szórványosan jelentkező borravalóból, amiért a beavatatlan publikum a kávésnak hálás. Ő fizet elő egész csomó újságra és vesz egész csomó estilapot, mert a gazda minden lapból, a legolvasottabból is, egy-két példányt járat. Ha annyi újság állana a kávéházban a publikum rendelkezésre, amenyiért a gazda fizeti az előfizetést, a publikum kilencven százaléka mindig hiába kiabálna lapért, A pinczér a borravalót, amit ötven vendég­től kapott, kiadja újságra. Ezért cserében az Ő üzlete a sütemény, ő veszt, ő nyer rajta. A konczesszióért mindössze annyit kell áldoznia, hogy el kell látnia süteménynyel a gazdát, az asszonyt, a büffé-leányt, a kávés­legényt, a háztartás cselédeit, a padlósuroló vén asszonyokat, a pinczéreket, mindenkit, aki csak valami kis akármicsoda laza kapcso­latban áll a kávéházzal. A legtöbb kávéház­ban éjjel-nappal foglalkoztatják a személyze­tet s husz-harmincz ember állandóan eszi a szegény pinczér zsemlyéjét, kiflijét ingyen. A kávés eleszi az alkalmazottja szájából a falatot. Mi, akik másformán foglalkozunk és nem kávét mérünk, a magunk kenyeréből szelünk le a cselédeinknek, a kávés-urak az alkalmazottaik kenyeréből kanyarintanak le maguknak vagy a famíliájuknak, vagy minden­kinek, akit igazság szerint el kellene látniok, többet, mint amennyi hasznot a szegény ember egyáltalában behozhat a sütemény­árulásból. Ez az elintézése a kenyérkérdésnek minden esetre praktikusabb, mint a mi föl­fogásunk, de tisztesség szempontjából nem igen jogosult. A publikumnak fogalma sincs arról, hogy micsoda lelkiismeretlen uzsorás­kodás folyik le azokban a gyönyörű aranyos termekben, amelyekben a kávéját megiszsza s ahol roppant tisztes arczulatu kávésok, akik máskülönben virilisták és háziurak is, járnak az asztalok között alászolgájá-t mondani, s a publikumnak fogalma nincs arról, hogy ezek a tisztes urak minden meg­engedett és meg nem engedhető módon le­húzzák a bőrt arról a szegény pinczérről, aki körmeik közé kerül. Nem is az ő bünük ez különben, hanem a rendszeré s vannak igazán tiszteletreméltó kivételek is közöttük, de olyan kevesen, hogy miattuk ugyan meg nem inog az uzsorametódus. Némelyik üzlet abból a kauczióból épül föl, amelyet a kávés a fizetőpinczéreitől beszedett, amikor még festették a lokalitást és ezen nem igen ütköznek meg a kartársak. A mai rendszer mellett minden meg van engedve a pinczér- rel szemben s pinczér, ha naponkint csapja is el a gazda, mindig akad uj, mert sok van, több, mint a mennyit foglalkoztatni képes a sok kávéház. A kizsákmányolásnak ez a metódusa utálatos s jó lenne, ha gongolkozná- nak kissé a dolog fölött a vendéglős meg kávés urak. Dávid Sándor. Ez érdemekben gazdag, becsületesség­ben példányképül álló, derék főpinczér arczképét mutatjuk be szives olvasóinknak. Valóban keresnünk kell ily igaz szak­embert, hazájáért buzgó, nemeslelkü em­bert, ki iparágáért egész odaadással mű­ködik. Ezen okból mutatjuk be őt, mert rászolgált a dicséretre, bár igen szerény ember. Álljon itt életpályájának, nehéz küz­delmeinek rövid életrajza: Született 1873 ban Viszón, Somogy- megyében. Atya egy közbecsiilésben álló vendéglős volt. Az atyjánál tapasztalatokat szerezvén, állást foglalt, mint pinczér Szől- lős-Györökön Rátkay Lajos urnái, kinél hálás köszönettel oly sok jót, ismereteket gyűjtött. Azután néhány év múlva Buda­pestre került, majd pedig Zimonyba, Yin- kovczére, Vukovárra, a Grand-Hotelban. To­vább menvén tapasztalataiban gyarapodás czéljából Szegedre, a „Tisza“ nagyszállo­dába ment. Most pedig a 3-ik nagy fürdő­szezont látja el fáradtsággal hazánk jeles fürdőjében: Trencsén-Tepliczen, mint főpin­czér a Teplicz szállodában. Egy ideig mű­ködött Budapesten Putczernál, valamint a „Plasztikon“ vendéglőben. Sok ily derék ember legyen iparunk örömére ! A mit mi régen mondtunk. A lóláb kilátszik a takargatott köpö­nyeg alól, mely a német lap árnya alatt fetrengett. Nem a kenyéririgység szólt belő­lünk, hanem az igaz öntudat igazságos mon­dás, mikor a hivatalosnak (?L) nevezett „Kávés ipar szakközlönye“ czimet viselő német — magyar nyomtatvány ellen pár megjegyzést teszünk. A germenizáló lap ellen nincs sza­vunk, mert hazafias érzelmünk sokkal fölöt­tébb áll, mint hogy egy Magyarországon kulmináló magyar lapnak nevezett papirosnak magyarul egy árva szót sem tudó „szerkesz­tődét respektáljuk. Előttünk fekszik a világos tény. Tessék ítélni az elfogulatlan szaktársaknak. Szomorú ez a dolog. Erre vonatkozólag álljon itt a hivatalos kommentár eredetiben: „Némái Antal panaszt emel a hivatalos „ÜT«- vésipar Szákközlönyu ellen, hogy az újabb időben daczára annak, hogy a társulat részéről szub- venczióban részesül, némely ügyben a társulat ellen foglal állást, igy a nyugdíj egyesületi ügyek­ben is, amennyiben a kávésiparsársulat legutóbi közgyűlésről irt tudósításban határozott tenden- cziózus irányzatot mutatott, a társulat ellen ellen- séges irányzatot árulván el. Indítványozza, hogy a választmány ez ügyben írjon át Wagner József szerkesztőnek, helytelenítvén eljárását és kötelezvén hogy azon czikkeket, melyek a kávésipartársulatra vonatkoznak, a lap megjelenése előtt 4—5 nap­pal az elnökségnek mutassa be. Miután még Har~ kai Mór is hasonló értelemben szólalt fel, a vá­lasztmány az elnök indítványát egyhangúlag elfo­gadta.,, Védekezik ugyan a magyarul mit sem tudó „szerkesztő“, ki ugyanazon szövegezés alatt kiadja a „Vendéglős“-nek nevezett szak­lapot és ugyan ily szóról szóra elkeresztelt „Kávés ipar szakközlönyétu-ét. Tegye! Bennünket nem a kenyéririgység bánt, hanem az igazság érzete. Azt mondja vigasztalással az érdemekben megőszült szerkesztő, amit nyilatkozatában mond védelmére: „E tudósításnak reám vonatkozó részét egye­lőre megjegyzés nélkül veszem tudomásul; fen- tartván magamnak a jogot, hogy arra — ha az

Next

/
Oldalképek
Tartalom